Rátkai Árpád: A Nyugat köre és a nemzetközi nyelv (tanulmány)

A Nyugat köréhez tartozó írók közül többen a nemzetközi nyelvi mozgalom támogatói voltak, sőt figyelemre méltó szerepet is játszottak a nemzetközi nyelvi mozgalomban. Az irodalomtörténet-írás azonban az erre vonatkozó adatokkal nem tudott mit kezdeni, ezért azokat többnyire figyelmen kívül hagyta, félreértelmezte vagy meghamisította. Csupán Juhász Gyula szerepét ismerjük kielégítően. Ignotus és Babits szerepe döntően feltáratlan, hamisan ábrázolják Karinthynak az eszperantóhoz való viszonyát, és egyik beszédének meghamisított szövege vált ismertté, Kosztolányit pedig tárgyi tévedések és a nemzetközi nyelvvel kapcsolatos elemi ismeretek hiánya miatt alapvetően félreértelmezik. Bár a nemzetközi nyelv mindegyik író életművében csak egy téma a sok közül, vele kapcsolatos ismereteik általában pontosabbak, mint akár a korabeli eszperantisták, akár a későbbi irodalomtörténészek ismeretei. 1-lbj Különösen Ignotus, Kosztolányi és Karinthy életművében bukkantak fel azok a lényeglátó következtetések és megállapítások, amelyekhez alig egy évszázaddal később a nyelvtudomány ezzel foglalkozó ága, az interlingvisztika is eljutott. A nyugatos írók és költők e vonatkozásban egy évszázaddal előzték meg korukat.

A 19. század végén, a 20. század elején a napilapokban és szaklapokban egyre gyakrabban jelentek meg cikkek a nemzetközi nyelvről és a nemzetközi nyelvi mozgalomról. Az írókat, újságírókat és nyelvészeket évtizedeken át ugyanazok a kérdések foglalkoztatták. Az alapvető kérdés az volt, hogy nyelvek kizárólag spontán („természetes”, „istenadta”) folyamatban jöhetnek-e létre, vagy tudatosan („mesterségesen”) is el lehet indítani egy új nyelv keletkezésének folyamatát, azaz létrejöhet-e tervezett nemzetközi nyelv? Alkalmazható-e egy ilyen tervezett nyelv a különböző anyanyelvű egyének közötti kommunikációban ugyanolyan jól, mint bármely etnikus/nemzeti nyelv?

A kérdés azért lett aktuális, mert korábban erre csak elméleti, de főleg spekulatív válaszok születhettek. 1887-ben azonban egy Litvából 2lbj származó varsói orosz zsidó, Lazar Markovics Zamenhof, közzétette A nemzetközi nyelv tervezetét. Elképzelésének megfelelően az azt beszélő nemzetközi közösség alkotta és alkotja folyamatosan a nemzetközi nyelvet. A nyelv történetének első évtizedeiben a nemzetközi nyelv szinonimája az eszperantó lett, és alkalmazóit eszperantistáknak nevezték. Az eszperantisták nemzetközi közösséggé szerveződtek, amelynek az etnikai közösségekkel szemben az volt a jellegzetessége, hogy az írásbeliség (levelezés, folyóiratok stb.) megelőzte a szóbeliség elterjedését. A beszélt nyelv terjedése akkor gyorsult fel, amikor a különböző anyanyelvű eszperantisták a nemzetközi vasúti és hajózási infrastruktúra kiépülése után már személyesen is gyakran találkoztak. A nemzetközi nyelvet beszélték személyes találkozóikon, majd az 1904-től kezdve egyre szaporodó nemzetközi találkozóikon, rendezvényeiken is.

A nemzetközi nyelv és mozgalom léte az első évtizedekben alig befolyásolta a vitákat, szinte észre sem vették azt, hogy már létezik. Az új helyzet csak 1905-ben került be a köztudatba, amikor a nemzetközi nyelvet beszélők közössége 1905 augusztusában megtartotta első kongresszusát Boulogne-sur-Mer-ben, Franciaországban. Az eseményből több mint 700 újságcikk 3lbj révén világszenzáció lett. Az a tény, hogy létrehozták a könnyen tanulható, az etnikus nyelvekkel azonos célokra alkalmazható nemzetközi nyelvet, már nem volt többé vitatott. Viszont éppen ezért a nemzetközi nyelv megítélése már nem nyelvészeti, hanem politikai, hatalmi kérdés lett.

A mozgalom magyarországi története a kolozsvári egyetemen 1897-ben szervezett nyelvtanfolyammal kezdődött. Budapesten 1902-ben alakult meg a Magyar Eszperantisták Egylete, a nyelv iránti érdeklődés azonban Magyarországon is csak az 1905-ös párizsi kongresszus után nőtt meg jelentősen.

A 20. század elején francia eszperantisták vállalták a nemzetközi nyelvközösség első kongresszusának megrendezését. Csakhogy akkoriban tetőzött az egész Európát felkavaró, hírhedt Dreyfus-ügy, amely Franciaországban már utcai atrocitásokig fajult. A francia eszperantisták vezetői nem mertek a sajtóban megjelenni azzal a ténnyel, hogy egy varsói orosz zsidó, az oroszországi Bjelosztokban (Grodnói kormányzóság) született Lazar Markovics Zamenhof kezdeményezte a nemzetközi nyelvet. Különösen a nemzetközi, zsidó és orosz szavakat valami másra hamisítva vélték „kifogástalanná” és támadhatatlanná tenni Zamenhofot és a nemzetközi nyelvet bármilyen nacionalista, russzofób és antiszemita érdeklődő számára is. Büszkén tájékoztatta Zamenhofot francia híve, hogy az 1905-ös eszperantókongresszus alkalmából megjelent 700 újságcikkből csupán egyetlenegy tett említést Zamenhof zsidóságáról. „Csodálatra méltó fegyelem volt szükséges ahhoz, hogy a közvélemény előtt rejtve maradjon az Ön származása. Ebben az ügyben teljes egyetértés alakult ki az eszperantó barátai között kivétel nélkül, és továbbra is titokban kell tartani az ügyet egészen küzdelmünk győzelmes befejezéséig” – írta Javal. (Ludovikito 1983: 197–198). Meghamisították tehát Zamenhof etnikai identitását, születési helyét, nevét, írói álneveit, sőt a nemzetközi nyelv kifejezést is. 4lbj Ez utóbbit azért vélték leplezni valónak, mert a korabeli Európa gyorsan terjedő „hazafias” beszédmódjában a nemzeti volt a pozitív fogalom, a nemzetközi pedig olyasmit jelentett, hogy zsidó, szocialista, nemzetietlen, sőt „kémgyanús”. Így aztán az orosz zsidó helyett a jobban hangzó lengyel lett Zamenhof etnikuma. Jól szervezett médiamanipuláció eredményeként a meghamisított adatok kerültek a sajtóba, majd ezek lexikoncikkekben is rögzültek, és jórészt máig öröklődtek olyan mondatokban, amelyekből semmi nem igaz, például: „A lengyelországi Bialystokban született lengyel Ludwik Zamenhof alkotta az eszperantó mesterséges nyelvet.” 5lbj Mindemellett soha nem Zamenhof kezdeményezte a hamisításokat, sőt később is gyakran hangoztatta hogy ő nem lengyel, hogy nem alkotója a nyelvnek stb.

A nemzetközi nyelv megjelenése egybeesett a modern magyar irodalmat megteremtő új írógeneráció színrelépésével. Köztük volt Babits Mihály, aki 1905-ig a budapesti egyetem bölcsészkarán tanult. Itt kötött életre szóló barátságot Juhász Gyulával és Kosztolányi Dezsővel, majd ugyanebben az évben került kapcsolatba Ady Endrével is. Az irodalmi forradalomnak, amely meghatározta a 20. század első évtizedeinek magyar irodalmát, Ady, Babits, Móricz Zsigmond mellett Ignotus, alias Veigelsberg Hugó 6lbj volt a legkiemelkedőbb írói alakja. Előbb-utóbb mindnyájan véleményt nyilvánítottak a nemzetközi nyelvről, többen be is kapcsolódtak a nemzetközi nyelvi mozgalomba. A magyarországi német nyelvű lapok is sokat foglalkoztak e témával, különösen a Neues Pester Journal, majd a temesvári lapok. Esetenként külföldiek is írtak ezekbe a lapokba, például a későbbi Nobel-békedíjas eszperantista, Alfred Hermann Fried a Pester Lloydba 7lbj, amelynek Ignotus apja, Veigelsberg Leó volt a főszerkesztője.

Először a riporterként világlátott Ignotus ismerkedhetett meg az eszperantómozgalommal, és ő is a nemzetközi nyelv hívének vallotta magát. A század első évtizedeinek meghatározó jelentőségű irodalmára, Jászi Oszkár lapjában, a Huszadik Század 1905. februári számában megjelent tanulmányában fejtette ki az eszperantóval kapcsolatos álláspontját. 8lbj Korának uralkodó nyelvészeti felfogásától eltérő nézetei, érvei egy évszázad múltán is helytállóak, sőt tökéletesen egybeesnek az akkor még nem létező, modern interlingvisztika nézőpontjával, eredményeivel, megállapításaival. Tapasztalatai alapján is tisztában volt azzal, hogy a nemzetközi nyelv megjelenése elválaszthatatlan a világtársadalom nemzetköziesedésétől. Felismerte a nemzetközi nyelvi kommunikáció rendszerének alternatíváját: rámutatott, hogy vagy a nemzetközi nyelv alkalmazása, vagy valamely etnikai nyelv anyanyelvi beszélőinek privilegizált helyzete, hegemóniája, felülkerekedése a többi rovására, hosszabb távon pedig az összes többi nyelv eltűnése fog bekövetkezni. Ő a nemzetközi nyelv, azaz a nemzeti nyelvek megmaradása mellett más módon állt ki.

„Nem az egyes nemzet eltűnése a szociális ideál, hanem az egyeseknek közös munkában való összefogódzása, hogy ez az összefogódzás minden egyesnek az ő egyéni élete, joga és fejlődése teljességét biztosítsa. … Ha a közös élet és munka szükségei a nemzetiken fölül közös nyelvet is kívánnak, annak olyannak kell lennie, mint a tiszta üvegnek, mely keményen megáll, de semmi fénynek nem áll útjában, minden sugarat átbocsát magán, semmit nem nyel el belőle és semmit sem tesz hozzá. Ilyen nyelv a nemzetiek között nincsen.” 9lbj

Ignotus ellenezte bármely etnikai/nemzeti nyelv nemzetközi nyelvként való használatát, „mert, míg az emberiségnek kéne vele élnie, viszont sajátosságai nem az egész világon születnek és gyarapodnak, hanem egy nemzet nyelvterületén s annak külön gondolkodása szerint, melyben nehezen simul más nemzetek gondolkodása.” 10lbj

A spontaneitás és a tudatosság viszonyát elemezve Ignotus elutasította a „mesterséges nyelv” ellen hadakozó tollforgatók ostobaságait, és velük szemben a nyelvtervezés álláspontját képviselte. Olyan álláspontot, amelyet a nyelvtudomány csak sok évtized múlva volt képes elismerni, befogadni. „A tudatos cselekvés tudatossága éppen abban áll, hogy tudatosan veszi számba a világegyetem ugyan azon adottságait, a mikre a természetes történés mintegy ráhibáz. Ha a természetes történésben az okok és irányzatok kényszerítése életet, szervességet és fejlődést idézhet elő, akkor a tudatos cselekvésben, melyen belül a még csak jövőben elkövetkezendő, a tér messze távolából elérkezendő és mintegy már előre hat, mert az eljövendőt a múltból kiszűrt tudomásaink szerint hattatjuk benne: e tudatos cselekvésben még inkább benne kell annak a tehetségnek lenni, hogy a mit teremtett: eleven, szerves és fejlődő lehessen. Vagyis helyes logika szerint nem azt kell mondani, hogy mit emberi kéz vagy elme csinált, nem lehet szerves, eleven és fejlődő, hanem azt, hogy még szervesebb, még elevenebb, még fejlődőbb lehet, mint a természettől lett dolgok.” 11lbj

Ignotust követően az új írónemzedék más tagjai is állást foglaltak a nemzetközi nyelvvel kapcsolatban. A 21 esztendős Kosztolányi Dezső a liberális szellemű Budapesti Naplóban írt először a nemzetközi nyelvről. Valószínűleg ekkortájt tanult meg eszperantóul, bár ezt csak jóval később említette. Az itt következő idézetek ebből valók. Az elfeledett, elhallgatott vagy hamisan értelmezett szövegrészeket itt és továbbiakban félkövérrel idézem és értelmezésükre még visszatérek. 12lbj Kosztolányi az eszperantisták második, genfi kongresszusáról írt, de gondolatai főleg Zamenhof 1905-os kongresszusi beszédének gondolatait visszhangozták. 13lbj Vagyis a cikkírás előtt alaposan felkészült, tájékozódott. Úgy üdvözölte az eszperantót mint „az Emberek nyelvét. Az embernek az állat fölött való beszédképességi előnyét eddig igazán csak egymás között, egy nemzet záros korlátaiban éreztük. Csak a nemzetnek volt nyelve, az embernek nem. Vajon nem komikus és tragikus is egyben, hogy az ember nem szólhat az emberhez tisztán mint ember? Ezt a kérdést vetette fel Zamenhof, s erre felelt okos, világos és nagyszerű nyelvtanával.”Kosztolányi azt tapasztalta, hogy a nemzetközi nyelvet mások is „könnyűnek, okosnak és hajlékonynak” találják.

A nyelvészetben csak egy évszázad múlva terjedt el a nyelv és a nyelvtervezet fogalmak megkülönböztetése. Kosztolányi ezt az alapvető különbséget azonnal észrevette. A nyelvtervezet nyelvvé válásának hosszú folyamatát a következőképpen írta le: „Az emberagyban fogant alkotás lassan-lassan átlelkesedik, a szavak lélegzeni kezdenek, a mondatok pihegnek. Az antik kor csodája megismétlődik. A lelketlen kő hússá válik. A matematikai számítással megszerkesztett szervetlen alkotás élő orgánummá lesz, észrevétlenül megvonaglik a szíve, s szétönti dermedt tagjaiba az éltetőt, langyos vért. A nyelvészeti homunculus létrejő. … Ki tudja? – talán egykor édesmindnyájunknak kultúrnyelvévé is lesz. Most azonban már mindenesetre gyökeret fogott és számolni kell vele.”

A homunculus jelentése: emberke. A 16. századi alkimisták szerint vegyi úton, mások szerint esetleg a petesejtből szűznemzéssel előállítható emberke. A 17. században elterjedt nézet szerint a petesejt valójában egy apró, tökéletesen fejlett emberke, amely a terhesség folyamán egyre növekszik. A 18. században Goethe Homunculusát a fennhéjázó, magának mintegy isteni képességeket tulajdonító ember próbálja előállítani, és ez elítélő értelmezést kapott. Ezt a „műembert” asszociálták a 19. században a „műnyelv” fogalmával: egyik sem „természetes” jelenség, ezért mindkettő mefisztói gondolat. A nyugatosoktól idegen volt az ilyen okoskodás. Ignotus a nyelv fogalmát már megszabadította minden misztifikációtól, és annak tekintette, ami, azaz emberi alkotásnak. Kosztolányinál „a lélek beszéde” sem a 19. századi „természetes-mesterséges” szembeállításához való visszatérést jelentette. A „nyelvészeti homunculus” Kosztolányi nyelvi leleménye, találó szókép az olyan nyelvtervezetre, amely alkalmazása során nyelvvé válik.

Ady Endre Párizsban véletlenül ugyanabban a szállodában lakott, ahol a kontinensre érkezett angol eszperantisták. A magyar költő úgy látta, hogy a nemzetközi nyelv a világ soknyelvűségéből adódó gondok praktikus megoldása lesz, és kifejezetten szerencsés megoldás az olyan kis nemzetek számára, mint a magyar. Így tudósította lapját is, és írásának ezt a címet adta: Egy magyar probléma. Ady Endre írásaiban már korábban is említette, 1906 szeptemberében pedig a Budapesti Naplóban megjelent cikkében határozottan üdvözölte az eszperantó megjelenését. 14lbj A nemzetközi nyelv használata szerinte a magyarság elemi érdeke, tehát ez egy kifejezetten magyar probléma. Arról nem is szólva, hogy – tapasztalatai alapján – az eszperantó „egyszerű, hajlékony, szép hangzású”.

Ady legjobb barátja, a magyar-örmény Zuboly, alias Bányai Elemér költő és hírlapíró is így gondolkodott, csak reálisabban, és az egész kérdést történelmi távlatba helyezte. Ő úgy látta, hogy a világbéke és a nemzetközi nyelv problémája egy tőről fakad. Ezek a nagy problémák azonban „nem a ma, nem a holnap, hanem a jövő kérdései.” 15lbj Zuboly tartalékos tisztként esett el 1915-ben. Prohászka Ottokár püspök temette, és szabadkőműves páholymestere, Jászi Oszkár vett tőle búcsút. A halálát követő hetek eseményei mintha csak igazolták volna azt, hogy az emberiség még valóban éretlen e nagy célok eléréséhez. Néhány nap múlva Ypernnél bekövetkezett a történelem első gáztámadása, majd elkezdődött a 20. század első népirtása, az örmény genocídium, Babitsot pedig háborúellenes verse miatt felfüggesztették tanári állásából.

Egyre kevesebben elmélkedtek arról, hogy lehetséges-e a nemzetközi nyelv létrehozása, hiszen ilyen elméleti kérdés már nem létezett. Egyre inkább az a téma került előtérbe, hogy a nemzetállamokra tagolt világ mikor lesz érett a nemzetközi nyelv elfogadására. Bármennyire érdekesek és tanulságosak is az ezzel kapcsolatos eszmefuttatások, a nemzetközi nyelv alakulása azonban nem annak perspektívájától függött. A legfontosabb és meghatározó fejlemény az volt, hogy sokan nemcsak rokonszenvesnek tartották a gondolatot, hanem elsajátították és alkalmazni kezdték a nemzetközi nyelvet. Belőlük lett az eszperantó társadalmi bázisa, a nyelvet beszélők nemzetközi közössége, a nemzetközi eszperantómozgalom. A nemzetközi nyelv szempontjából mindegy volt az, hogy alkalmazói közelinek vagy távolinak látják-e a nyelv világméretű elterjedését és rendeltetésszerű használatát, vagy egyáltalán nem is foglalkoztatja őket ez a kérdés.

Csak hídnyelvként, közvetítő nyelvként alkalmazta az eszperantót Vikár Béla, aki soha nem sajátította el annyira a grúz nyelvet, hogy képes lett volna egyedül megbirkózni a grúz nemzeti eposz fordításával. A magyar nyelvű fordításirodalom kiemelkedő alkotása, A párducbőrös lovag egy Ciklari nevű grúz eszperantista közreműködésével készült. 16lbj A hídnyelvi szerep azonban már a kezdeti időszakban is ritka volt. Kezdettől fogva a legjobb irodalmi alkotások eszperantóra fordítása volt a fő tendencia. Például 1912-től kezdve jelentek meg a fiatal Bárczi Géza fordításai a magyar irodalomból. Bárczi próbálkozott először Az ember tragédiája fordításával is. Az eszperantó nyelv és irodalom kibontakozását már akkor sem befolyásolták az eszperantót nem beszélő, irodalmát nem ismerő, noha neves írók, nyelvészek és újságírók erről folyó vitái, pro és kontra érvei.

A századforduló magyar irodalmi életének egy jeles résztvevője, Arányi Miksa, a Párizsban élő magyar-francia író Az Ujságban elsősorban azt kifogásolta, hogy az eszperantónak még nincs irodalma. Ezért szerinte „a francia és az angol hivatott arra, hogy külföldön segédnyelvül szolgáljon.” 17lbj Az eszperantónak persze ekkor már volt irodalma, valójában saját meggyőződését alátámasztandó állította ennek ellenkezőjét. Néhány héttel később már nem is az eszperantó nyelvű irodalmat hiányolta, hanem egészen más oldalról közelítette meg a kérdést. A nemzetközi nyelv beszélői miatt kezdett aggódni, mert „szándékuk rokonszenvez azokkal a forradalmárokkal, akik az internacionalizmus ürügye alatt törekednek a nemzetek hatalmát ledönteni. Talán nem fölösleges megjegyezni, hogy számos forradalmár az eszperantót is elég jónak tartja, hogy mint világforradalmi nyelv arra szolgáljon, hogy a nemzetközi forradalmi eszméket terjessze.” 18lbj

Néhány nappal később a Magyar Eszperantó Társaság 1910. február 25-i közgyűlésén Szentmáriay Dezső elnök reagált a vádakra, hangsúlyozván, hogy az eszperantómozgalom alapvetően a nemzetek közeledésének híve, és a béke ügyét kívánja szolgálni, noha vannak forradalmi eszméket valló eszperantisták is. 19lbj Az eszperantisták zöme viszont egyre kevésbé vállalta a magyarázkodást és az ezzel járó vitákat, hiszen ekkor már sokkal elfogadottabb volt „nemzetinek” lenni, mint a béke ügyét szolgálni. A mozgalomban terjedt a defetizmus, és a „szalonképtelen” nemzetközi nyelv kifejezés helyett sok eszperantista is inkább olyan kifejezéseket kezdett használni, mint műnyelv, mesterséges nyelv, világnyelv, semleges nyelv, hídnyelv stb. Ugyanakkor az a vád, miszerint „az internacionalizmus ürügye alatt törekedtek a nemzetek hatalmát megdönteni”, természetesen egyáltalán nem zavarta a forradalmi eszmékkel valóban rokonszenvezőket.

A „nemzetek hatalmát” féltő nézetekkel szemben az irodalomtörténész Birkás Géza éppenséggel azt tartotta üdvözlendőnek, hogy „világszerte kialakulóban van bizonyos józan, békés, a múlt hagyományait és az egyes népek sajátosságát tisztelő, de bizonyos faj, felekezeti szempontokon felülemelkedő nemzetközi érzés- és gondolkodásmód. Az emberiség ez irányú fejlődését nagyon elősegítené egy nemzetközi nyelv.” 20lbj Még tovább ment a századelő közéletének ismert alakja, Giesswein Sándor nyelvész és keresztényszocialista politikus, főpap, aki nemcsak helyeselte ezt a „nemzetközi érzés- és gondolkodásmódot”, hanem maga is megtanult eszperantóul. Parlamenti interpellációkban vette védelmébe a nemzetközi nyelvet és követőit, és 1911-ben a Magyar Országos Eszperantó Egyesület (MOEE) elnöke lett. Tevékenysége nyomán katolikus értelmiségiek is csatlakoztak a mozgalomhoz. Témánk szempontjából mindez azért figyelemre méltó, mert a fiatal írónemzedékhez tartozó és hívő katolikus Babits Mihály egyáltalán nem érdeklődött az eszperantó iránt, sőt ő volt az egyetlen közülük, aki az eszperantóval szemben álló idomozgalomhoz csatlakozott. E furcsa fejlemény megértéséhez röviden át kell tekintenünk a nemzetközi nyelvi mozgalomban akkoriban tetőző úgynevezett „idoválság” lényegét.

1907-ben francia eszperantisták egy csoportja kezdeményezte a nemzetközi nyelv megreformálását egy ido nevű nyelvtervezet alapján. Javaslataikat az eszperantistáknak csak elenyésző kisebbsége támogatta, ám ez elég volt ahhoz, hogy a mozgalom kettészakadjon. Azóta különböztetünk meg eszperantó és ido mozgalmakat. Az idomozgalom 1912 körül tetőzött, majd a húszas években végleg meggyengült. Az első idisták kivétel nélkül exeszperantisták voltak. Az ido nyelvtervezete, amely 1907-ben került nyilvánosságra, a reformszólamok és a tökéletesség hangsúlyozása ellenére rosszabb lett, mint Zamenhof 1887-es tervezete. Miután azonban az idista Wilhelm Ostwald 1909-ben elnyert kémiai Nobel-díjának tekintélyes részével ezt a mozgalmat szponzorálta, az első világháború előtti években az idomozgalom fellendülőben volt, és fékezte az eszperantó térnyerését.

Az igazi különbség a két irányzat között azonban nem nyelvtani vagy lexikális részletekben van, hanem az egész nyelvfelfogásban. Zamenhof csak kezdeményezőnek tekintette magát, és a nyelv alkotását az azt beszélők közösségére bízta, így az rugalmasan alkalmazkodik beszélőinek igényeihez. A nyelv történetében kezdettől fogva nagy szerepe volt a szépirodalomnak. Az eszperantó nyelvű fordított és eredeti irodalom egyidős a nyelv megjelenésével (1887). Sok író szimpatizált a nemzetközi nyelvi mozgalom céljával, hiszen az történelmi távlatban az etnikai nyelvek és irodalmak fennmaradását jelentette. A század elején Lev Tolsztoj, Selma Lagerlöf, Lusin, Marcel Prévost, Jules Verne és más neves írók is elkötelezték magukat az eszperantó mellett.

Az idisták mindezzel szemben szigorúan ragaszkodtak a nyelvtervezetükben rögzített megoldásokhoz, a nyelv használóinak nem volt szabad attól eltérni, nem alkalmazkodhattak rugalmasan a változó valósághoz. Az idisták a nyelv fejlődése és alkalmazása szempontjából feleslegesnek, sőt károsnak tartották a szépirodalommal való foglalkozást is. Elképzelésük szerint a nemzetközi nyelvnek a tudomány, a közlekedés, a kereskedelem, a gazdaság területén kell funkcionálnia, s a szépirodalom csak veszélyeztetné a tudományos alapossággal kidolgozott, megreformált nyelvet. Szerintük nincs szükség szinonimákra, árnyalati gazdagságra, s ha mégis, akkor azt szakszótárakban kell kidolgozni, pontosan definiálni, gondosan kerülve minden kétértelműséget, átfedést, bizonytalan jelentéstartalmat. Ha egyáltalán elfogadnánk a nyelvek felosztását „természetes” és „mesterséges” nyelvekre, akkor az etnikai, nemzeti nyelveket és a nemzetközi nyelvet sorolhatnánk a természetes nyelvek közé, és az ido lenne egy mesterséges nyelv.

A nemzetközi nyelv elméletét Comenius dolgozta ki az emberiség számára, hogy az az örök béke állapotához vezető út egyik eleme legyen (Via lucis, 1668). 21lbj A nemzetközi nyelv tervezése, majd az azt létrehozó mozgalom törekvései eleve összefonódtak az emberiség örök békevágyával, a különféle béketörekvésekkel. A népek közötti megértés gondolata hatotta át az egész mozgalmat, a praktikusság mellett ez volt a mozgalomhoz való csatlakozás legerősebb motivációja. Magyarországon például 1911-ben éppen Giesswein Sándor javaslatára került be a MOEE alapszabályába az a tétel, hogy az eszperantónak ,,mint szellemi nemzetközi érintkezési eszköznek terjesztését felhasználja olyan mozgalmak, mint a békemozgalom, a nőmozgalom, a munkás- és gyermekvédelem, a mértékletesség stb. eszméinek propagálására és az ilyen eszmék követei közötti kapcsolatok létesítésére''.

Az idisták a béketörekvéseket, a béke gondolatát is egyértelműen száműzték mozgalmukból, és így egy steril, kizárólag nyelvi mozgalmat hoztak létre, amely egyaránt mentes volt a szépirodalomtól és a béketörekvésektől.

A nemzetközi idomozgalom vezetői között volt a párizsi Louis Couturat filozófia-matematika professzor, a mozgalom legfontosabb mecénása pedig a már említett Wilhelm Ostwald lett, aki erre áldozta Nobel-díja nagy részét. Sok követőjük volt egyetemi körökben, különösen a természettudományi és műszaki karokon. Magyarországról az eszperantista Schulek Frigyes építész lett idista. Egyetlen nyelvész akadt közöttük, az exeszperantista Bálint Gábor, kolozsvári egyetemi tanár, aki azonban sértődötten kivált a mozgalomból, mert nem választották be az Ido Akadémiába.

Az elsők között reagált az ido megjelenésére Ignotus is, aki minden új dologra nyitott volt. A nyelvi részletek ismeretének hiányában nem tudott és nem is nagyon akart állást foglalni az éleződő eszperantó–ido vitában. Számára mellékes kérdés volt az, hogy a nemzetközi nyelv „sok balul ütött próbálkozás után Zamenhof doktor esperanto nyelve eredendő … vagy idová egyszerűsített formájában” valósul meg. 22lbj Rövidesen eldől majd, hogy melyik a megfelelő, a lényeg azonban nem ez. Ignotus már ekkor, 1911-ben jól prognosztizálta a nemzetközi nyelvhasználat jövőjét. 23lbj „Mialatt a legméltányosabb kímélettel ápoltuk minden nyelvnek az életre s a tudományos alkalmaztatásra való jogát, de facto négy nyelv elnyomóan és fölszívóan fölébe kerekedett a többinek. S ha majd – tegyük fel – kiválnék közülök s a többinek fölébe hatalmasodnék egyetlen világnyelvül például az angol: ez … aránytalan és tűrhetetlen volna. … Az emberiség fel fog és méltán fel fog lázadni ez oktalan monopólium, e méltatlan rabság ellen.” Azt tartotta fontosnak, hogy „a mindenki számára egyforma és egyformán könnyű” nemzetközi nyelv ekkor már tökéletesen alkalmazható legyen bármilyen célra, „mint ahogy a jó fog már nő, mire a tejfog kihullik.” 24lbj

Az idisták mindjárt kezdetben kudarcot vallottak, hiszen az eszperantisták nagy többsége elutasította „reformjaikat”. Az eszperantómozgalom mintájára azonban az idisták is kiépítették saját szervezeteiket, és idótanfolyamaikon önálló toborzásba is kezdtek. A nemzetközi nyelvi mozgalom egysége megbomlott, és azon belül két, egymással ellenséges viszonyban lévő irányzat alakult ki, bár az eszperantisták számbeli fölénye, túlsúlya és támogatottsága valójában soha nem vált kérdésessé.

Babits 1911-ben került Budapestre. A nagyváros kitágította látókörét, és már közéleti problémákra is odafigyelt. 1912-ben a budapesti X. kerületi tisztviselőtelepi gimnáziumba helyezték. Itt tanított Dienes Pál (1882–1952) matematikus, aki 1908-ban egyetemi magántanári címet kapott. Felesége az első magyar professzornő, a matematikus-filozófus Dienes Valéria (szül. Geiger Valéria, 1878–1978) Babits gyermekkori játszótársa volt Szekszárdon. Dienesék élénk társasági életet éltek. Természettudományos műveltségük, politikai nézeteik és baráti körük nagy hatást gyakorolt a fiatal költőre. Ebbe a körbe tartozott többek között Szabó Ervin, Jászi Oszkár és Madzsar József is, akik inkább társadalomtudományi műveltségükkel tűntek ki.

Dienesék több szemesztert töltöttek Párizsban a Sorbonne-on. Valéria ott is doktorátust szerzett, és Henri Bergson francia filozófus műveinek magyar fordítója lett. Matematikusokként Louis Couturat által képviselt matematikai logika művelői voltak. A társadalomtudományi értékítéleteikben tapasztalható sok merevség feltehetően ennek „káros mellékhatása” volt. Ennek hatására a nemzetközi nyelvi mozgalomban az ido hívei lettek, politikai nézeteik pedig később, 1919-ben a bolsevizmushoz közeledtek. Mindebben nem is lenne semmi különös, csakhogy az ő hatásukra lett idista Babits Mihály, az egyetlen, aki az új magyar írónemzedék tagjai közül, sőt azokkal szemben az idomozgalomhoz csatlakozott. A eszperantisták közül csak néhányan lettek idisták, Köztük a La Verda Standardo Magyar Eszperantó Szövetség tiszteletbeli elnöke (1909–1911), a már nyugdíjas Schulek Frigyes professzor és Bakonyi István egyetemi hallgató, aki később a magyarországi idomozgalom vezéralakja lett.

Magyarországon a Műegyetemen rendezték az első idótanfolyamot az 1913–1914-es tanévben. A tanfolyamot Szentkereszty Zsigmond báró, kereskedelmi minisztériumi tisztviselő vezette, aki ebben az időben a Műegyetem idolektora volt. A tanfolyam 32 hallgatója között volt öt egyetemi és néhány középiskolai tanár, közöttük Babits Mihály. Ő nemcsak a nyelvet tanulta, hanem tagja lett az első magyarországi idista szervezet vezetőségének is. Ez a szervezet 1914. március 3-án alakult meg az Ido Nemzetközi Nyelv Egyesülete (INNYE) néven. Az akkor már 73 éves Schulek Frigyes építész lett az egyesület elnöke, és a vezetőség tagja lett Babits Mihály is. 25lbj

Az INNYE nagy lendülettel propagálta az idót, s ebben a főszerep Dienes Pálé volt, aki előadásokat tartott az idóról a Társadalomtudományi Társaságban, ismertette az idót a Huszadik Században 26lbj, a kor meghatározó társadalomtudományi folyóiratában, tanfolyamokat indított a tisztviselőtelepi gimnáziumban (külön-külön a diákok, illetve a tanárok számára), és feleségével együtt tagjai lettek a párizsi székhelyű nemzetközi idoszervezet vezetőségének is. Az eszperantisták is nagy lendülettel toboroztak híveket. 1914 nyarán, a háború kitörésekor azonban mind az eszperantó, mind az idomozgalom szinte megbénult, és ez a bénultság csak 1917-ben oldódott.

1917-ben az eszperantisták és idisták a korábbiaknál is nagyobb lendülettel szervezték a mozgalmat, egyesületeik kezdték felújítani működésüket, és sok új tanfolyam is indult. 1918-ban az idisták főleg a Galilei-körben, az eszperantisták pedig az Oktatásügyi Népbiztosságon szereztek erős pozíciókat. Sok kiadvány jelent meg mindkét nyelven, és a két irányzat közötti verseny kiéleződött, sőt néha ellenségeskedéssé fajult. 27lbj

Babits már nem került be az INNYE újjáválasztott vezetőségébe, ám közvetlenül a forradalom előtt Szabó Ervinnel és Jászi Oszkárral együtt a szervezet tiszteletbeli elnökéül választották. 28lbj Jászi Oszkár a tervezett Dunai Egyesült Államok lehetséges szövetségi nyelvéül is említette az idót. 29lbj 1918. november 8-án a Galilei-kör választmánya – a kör eszperantista tagjainak tiltakozása ellenére 30lbj – felhívást tett közzé az ido tanulására és a nemzetközi kapcsolatokban való alkalmazására. 31lbj A felhívást Jászi Oszkár, Pikler J. Gyula, Dienes Pál, Babits Mihály és Ignotus írták alá. Tehát Dienesnek nemcsak Babitsot, hanem 1918-ban még Ignotust is sikerült megnyernie az ido ügyének támogatására, még ha csak egy felhívás aláírásának erejéig is.

Ez a felhívás felért egy hadüzenettel. Az eszperantisták ellenlépésként 1918 novemberében megalakították a Nemzetközi Nyelv Propaganda Bizottságát (NNYPB), amely valójában nem bizottságként, hanem egyesületként működött, tagsággal, tagdíjjal és vezetőséggel, sőt még külön lapot is indított. Bíró Lajos író lett az egyesület elnöke. Az alapító tagok között volt Karinthy Frigyes és Kosztolányi Dezső író, Schöpflin Aladár irodalomtörténész, Balassa József és Simonyi Zsigmond nyelvész, valamint Rajczy Rezső eszperantó költő és fordító. 32lbj Az egyesület külföldön terjesztett eszperantó nyelvű lapja volt a Hungara Revuo, amely a magyar nemzeti érdekek melletti érveléssel a békeszerződést megelőző propagandakampányok egyik szereplője lett.

Míg a Galilei-kör felhívása 1918. november 8-án az idót, a Nemzetközi Nyelv Propaganda Bizottsága december 9-én elfogadta, és a Hungara Revuo-ban közzétett határozata 33lbj az eszperantó alkalmazását javasolta. Ezenkívül azonban a két dokumentumból kitűnnek az eszperantisták és idisták közötti más fontos különbségek is. A Galilei-kör szerint az „ido nemzetközi segédnyelv” a legalkalmasabb arra, hogy „a mesterséges nyelvek (volapük, novilatin, idiom neutral, eszperantó) közül az egyetemes világnyelv legyen”. Vagyis a Galilei-kör már elfogadta a 19. századi bulvársajtó segédnyelv, mesterséges nyelv, világnyelv és egyetemes világnyelv kifejezéseket, amelyeken mindenki azt értett, amit akart. Az eszperantisták nem voltak ugyan következetesek, hiszen már náluk is fel-felbukkant a segédnyelv, de azért többnyire a Zamenhof által bevezetett nyelvtervezetek és a nemzetközi nyelv fogalmát használták. Lényeges különbség volt köztük az is, hogy a nemzetközi nyelvhasználat kérdését az idisták pusztán nyelvi kérdésként tüntették fel, az eszperantisták viszont továbbra is a béke ügyéhez kapcsolták, amennyiben az eszperantóval is a Nemzetek Szövetsége (Népszövetség) megvalósulását kívánták előmozdítani.

A Budapesti Tudományegyetemen 1919 januárjában Babits Mihály lett a világirodalmi tanszék tanára, majd körülötte-mellette zajlott le az eszperantisták és idisták utolsó nagy ,,összecsapása”. Barátja, Dienes Pál, aki az egyetem politikai biztosa lett, egy Ido Nyelvi Tanszék és Lektorátus felállítását tervezte. Ezt azonban a bölcsész karon tanító eszperantisták, főleg Zsigmond és Balassa József megakadályozták. Kompromisszum volt annak a rendeletnek a kiadása 1918. július 4-én, amely nemcsak az eszperantóval és az idóval, hanem általában a nemzetközi nyelv problémájával is foglalkozó Nemzetközi Tudományos Nyelvintézet felállításáról rendelkezett. 34lbj

A nyugatos költők közé tartozó Juhász Gyula a francia megszállás alatt álló Szegeden 1919 márciusában írt az eszperantóról. Írásából látszik, hogy már régóta figyelemmel kísérte a nemzetközi nyelv körüli vitákat. „Mit akartak az esperantisták? Azt akarták, hogy legyen az emberiségnek egy közös nyelve… Hát ez veszedelmesnek tetszett … soviniszta agyaknak, maradi érdekeknek, mindazoknak, akik válaszfalakat akarnak az ember és ember közé. Az esperantó ellen az emberi szolidaritás ellenségei tiltakoztak … ravasz és hazug jelszavakkal, amelyeket különféle nemzeti színekre festettek.” 35lbj Több alkalommal is tudósított és rokonszenvvel írt eszperantó rendezvényekről, sőt versben is köszöntötte őket. 36lbj A jobboldali sajtó ezt árulásnak tekintette. „Vezérünk volt Juhász Gyula … de nem vezérünk azóta, amióta …esperantót hirdet a helyett, hogy a magyar nyelv zenéjét dicsérné, annak a nyelvnek a zenéjét, amelyen ő is ír.” 37lbj

Jászi Oszkár kormánybiztos lett, de a Tanácsköztársaság kikiáltását elítélte, majd áprilisban elhagyta az országot, szintén a Tanácsköztársaság kikiáltásakor mondott le a Bizottság elnöki tisztéről, majd emigrált Bíró Lajos is. A Tanácsköztársaság leverésekor emigrált a Dienes-házaspár és más idisták és eszperantisták is. Szeptemberben hatályon kívül helyezték az 1918. október 30. után hozott összes rendeletet. Babits Mihályt és Balassa Józsefet megfosztották egyetemi tanári címétől, Juhász Gyulát tanári állásától, Schmidt Józsefet nyugdíjazták. Az idős, beteg Simonyi Zsigmondot haláláig zaklatták. Rajczy Rezsőt azért verték agyon, mert eszperantó nyelvű kiadványokat találtak nála.

A magyarországi idomozgalom az 1919-es eseményektől függetlenül is végzetesen meggyengült, az eszperantó szervezetek viszont megszilárdultak. Az eszperantó-ido „párharcát” az ido nyelvtervezet kudarca döntötte el. Szüntelenül keresték az optimális nyelvi megoldásokat, és a hibákat elismervén magát a nyelvtervezetet, vagyis a nyelv alapjait is többször módosították A régi szótárak így gyorsan elavultak. Ennek romboló hatását tapasztalva „nyelvstabilizáló periódus” következett, majd újabb reformok következtek. Kezdetben az idót úgy reklámozták, mint „megreformált eszperantót”, a húszas években azonban már többszörösen megreformált idónak kellett volna versenyeznie az eszperantóval. Az új nyelvtervezetek végül már új néven jelentek meg, melyek alapján új mozgalmacskákat kezdeményeztek. Még Bakonyi is elhagyta az idomozgalmat és egy újabb nyelvtervezet, az occidental támogatója lett. A nemzetközi nyelvet „fenyegető” idoveszély elmúlt, és a következő évtizedekben még az ido szó ismerete is lassan a keresztrejtvényfejtők körére zsugorodott. Magyarországon 1937-ben szűnt meg az utolsó idoszervezet.

1919-től kezdve nemcsak az ido nyelv változott jelentősen, hanem az idomozgalomban uralkodó nézetek is. Az idisták belátták, hogy nyelv nem létezik szépirodalom nélkül, és azt nem tekintették többé valamiféle léha, zavart keltő tényezőnek. A Stockholmban megjelenő Mondo című ido folyóiratban jelent meg először magyar irodalmi alkotás 1919-ben. 39lbj Később Budapesten is napvilágot látott egy szerény ido nyelvű irodalmi folyóirat, a Hungario (1923) és a Kulturo (1924). Mikszáth, Herczeg, Kosztolányi, Ady, Karinthy és más szerzők művei jelentek meg ezekben ido nyelven, zömmel Bakonyi István fordításában. E füzetek kötetbe gyűjtve a magyar irodalom antológiáját alkották volna, de kiadásuk megszűnt.

Az eszperantó viszont hivatalos támogatás híján is felvirágzott a húszas években. Az irodalmi élet színe-java élénk társasági életet élt, így az eszperantista, illetve az eszperantóval szimpatizáló írók, költők többé-kevésbé rendszeresen összejártak, találkoztak magánlakásokon. Például Babitséknál péntek délutánonként a vendégek közt gyakran ott volt Karinthy Frigyes, Schöpflin Aladár és Kosztolányi Dezső. 40lbj Más alkalmakkor eszperantó irodalmi rendezvényeken találkoztak. Az írók közül többen tudtak, de soha nem írtak eszperantóul. Vikár Béla még az eszperantóról szóló versét is magyarul írta. 41lbj

A szakszervezeti mozgalomba ágyazódott Magyarországi Eszperantista Munkások Egyesülete (1913–1934) a húszas években már nagyobb volt, mint a politikailag semleges Magyar Országos Eszperantó Egyesület (MOEE). Szegedi csoportjának életéről Juhász Gyula a húszas években többször írt a helyi lapokban. Számos alkalommal kifejtette azt a meggyőződését, hogy az eszperantó „az emberi szolidaritás e földön egyedül üdvözítő gondolatának egyik hordozója és hirdetője”, de azzal is tisztában volt – akárcsak Zuboly, alias Bányai Elemér – hogy „a krisztusi gondolatnak még csak az adventjénél vagyunk, a világ világosságát még sűrű ködök takarják.” 42lbj

Juhász Gyulával egy időben írt az eszperantóról szegedi írótársa, Móra Ferenc (1879–1934) is 43lbj, akit később a MOEE tiszteletbeli tagjává is választott. Falu Tamás (1881–1977) költő és író eszperantót támogató terminológiai fejtegetése szerint a német, az angol és a francia nem igazi világnyelvek, mert egy-egy országnak a nyelvei. „A világnyelv az a nyelv, amelyen a térkép összes színes foltjai meg tudják érteni egymást.” 44lbj A prózaíró Móricz Pál (1870–1936) pedig javasolta „az Istentől rendelt lángelméből kipattant eszperantó nyelv” iskolai oktatásának bevezetését. 45lbj Papp Jánossy Béla (1883–1945) erdélyi próza- és drámaíró szerint az eszperantisták „a népek nagy egymásra találásának apostoli munkáját végzik. Amit a krisztusi ígéret isteni frazeológiájában az egy akol – egy pásztor jelent, azt jelenti az eszperantó nyelv a világ népeinek külső és belső egymásra találásában.” 46lbj Nem valószínű az, hogy Papp Jánossy Erdélyben szegedi napilapokat olvasott volna, tehát feltehetően Juhász Gyulától függetlenül jutott arra a következtetésre, hogy az emberi szolidaritásnak megfelelő nemzetközi nyelv „krisztusi gondolat”. Szathmári Sándor (1897–1974) a nagy kivétel, mert ő nemcsak eszperantista lett, hanem írt is eszperantóul, csakúgy, mint magyarul. Fő műve a Gépvilág, illetve Maŝinmondo című utópista regény, műveinek többsége azonban csak a háború után jelent meg. Darvas József (1912–1973) regényíró szülővárosában, Orosházán bátyja révén került kapcsolatba a munkáseszperantista mozgalommal, amely 1932-ben segítette Pestre kerülését és pályakezdését 47lbj, bár ő maga csak a mozgalom szimpatizánsa maradt, és különösen a háború után segítette a mozgalmat.

Persze nem mindenki volt olyan kiváló hírlapíró, mint Ady, Kosztolányi és Karinthy. Például Márai Sándor egyáltalán nem tudta, hogy mi a nemzetközi nyelv, de azért írt róla. „Egy code, amolyan schlagwortszerű gyökbeszéd, amelyen elgügyögnek egymás között a minden fajtájú emberek. Végre is nem akarnak egyebet, mint hasznos segédnyelvet iktatni az élő nyelvek közé, valami olyasmit, mint az >egy óra alatt franciául<.” 48lbj Márai „segédnyelve” arról az újságíróról szól, akinek ébredezve jut eszébe, hogy most kell leadnia egy tudósítást és úgy, ahogy van, másnaposan, azon nyomban meg is írja. Zilahy Lajos viszont érvelt az eszperantó ellen, de miután Karinthy Frigyessel az eszperantóról folyó vitájában alulmaradt, a vitát egyszerűen azzal zárta le, hogy neki az egész dolog nem rokonszenves, és így nem is óhajt vele foglalkozni. 49lbj Hasonlóképpen foglalt állást a nagy irodalmi ambíciókat tápláló Pekár Gyula is.

A műfordító Vikár Béla viszont már 1910 óta eszperantista volt. A húszas évek elején irodalomszervező tényező is lett. A magyar műfordítók irodalmi egyleteként megalapította a La Fontaine Irodalmi Társaságot (1920–1940), amelynek az elnöke Kosztolányi Dezső lett. A társaság, amely tagjának lenni irodalmi rangot jelentett, elsődleges célja a különböző nemzetek szellemi együttműködésének elősegítése volt, és ennek megfelelően eszperantó irodalmi délutánokat és matinékat is rendeztek.

Ignotus már akkor rámutatott arra, hogy a szépirodalom nemzetközi nyelvre való fordítása a műfordítások optimális megoldása, amikor ez a jelenség még alig volt ismert. Ahogy azonban a fordított eszperantó irodalom gazdagodott, más írók is erre a felismerésre jutottak, és az eszperantó ilyen alkalmazását szorgalmazták. A történeti regényeiről ismert Surányi Miklós (1882–1936) 1928-ban azt fejtegette, hogy ez nagy lépés lenne a világmegértés felé. 50lbj Hegedűs Lóránt, aki Kosztolányival együtt lett a Baumgarten Alapítvány tagja, és aki Ignotushoz hasonlóan jól látta az angol nyelv térhódítását is, sőt „politikailag” ezt várta, szintén azt hangsúlyozta, hogy a legkívánatosabb az lenne, ha saját anyanyelvén kívül csak az eszperantót kellene megtanulnia. 51lbj Az eszperantónak a műfordításban betöltött szerepére figyelt fel Babits is.

Ha Babits esetleg még táplált volna is az idóval kapcsolatos illúziókat, ezek a húszas évek végén bizonyára végképp szertefoszlottak. Az ő versei is megjelentek eszperantóul, La Cikoni-kalifo (A gólya-kalifa) című regényét pedig 1929-ben adta ki a berlini Mosse kiadó Világkönyvtár sorozatában, Bodó Károly kiváló fordításában. Ehhez az eszperantó kiadáshoz írt egy előszót a szerző. A szépirodalom eszperantóra fordítása szerinte „a lelkek egységének” megteremtése miatt fontos dolog. Lelkesítette, hogy sorra jelennek meg nemzetközi nyelven a világirodalom remekművei és már nemzeti antológiák is. „A nyelv nem egy közömbös ruha, hanem a gondolat teste, és a lélek nem maradhat ugyanaz a különböző lélekvándorlások során. De ha egyszer ugyanazon a nyelven olvashatja majd minden nemzet ugyanazt az „európai irodalmat”! … Egy közös kincstár: közös kincs, közös lélek. A lelkek egysége.” 52lbj

Ahogy Babits tíz-tizenöt évvel korábbi idista kalandja idején sem írt idóul, úgy nem írt semmit eszperantóul sem, és nem is fordított. Az eszperantóhoz való viszonya nemcsak idista múltja miatt volt különleges, hanem egyik nagy tisztelőjéhez, Kalocsay Kálmánhoz fűződő kapcsolata miatt is. Kalocsay 1921-ben még magyar verseket írt a Nyugatba, de azután már csak eszperantóul írt, és az 1922-ben alapított, Literatura Mondo című irodalmi és művészeti folyóirat főszerkesztője, szellemi irányítója volt. Kalocsay mintaképe a Babits szerkesztette Nyugat lett. Ennek szerkesztési elveit és szellemiségét követve a harmincas években a világ első számú, meghatározó eszperantó folyóiratává tette a Literatura Mondót, amely ahhoz hasonló szerepet töltött be az eszperantó irodalomban, mint a magyar irodalomban a Nyugat. A Belier Vilmos által vezetett kiadó a harmincas években már nemcsak a folyóiratot adta ki, hanem rangos könyvkiadóvá növekedett. Kalocsay szerkesztette a teljes magyar irodalmat reprezentáló antológiát, amely 1933-ban jelent meg. Ebben 51 szerző 171 alkotása szerepelt, köztük természetesen Ady, Babits, Kosztolányi és Karinthy írásai is. A legnagyobb terjedelmű írás azonban Babitsé lett, ugyanis ő írta az antológiát bevezető, a magyar irodalmat bemutató nagy tanulmányt 53lbj, így a magyar írók közül ő gyakorolta a legnagyobb hatást az eszperantó irodalomra. A világ irodalomkedvelő eszperantistái évtizedeken át elsősorban ebből a kötetből tájékozódtak a magyar irodalomról. 54lbj

De nemcsak Babits volt hatással az eszperantó irodalomra, hanem kölcsönhatás is létrejött. Nemcsak azért tartotta figyelemre méltónak a nemzetközi nyelvet, mert az ő alkotásai is megjelentek eszperantóul. Az eszperantó irodalom ekkortájt túlnyomóan még műfordításokból állt, az eredeti eszperantó nyelvű irodalom szinte csak ennek alárendelten létezett. A műfordítások száma azonban gyorsan nőtt, minősége rendkívül sokat javult, és egyre jobban tükrözte a világirodalom fő irányzatait. Babits pedig arra törekedett, hogy az irodalom a nemzetek fölötti kulturális örökség ápolására neveljen. A Literatura Mondo éppen ezt tette.

A MOEE irodalmi estjeinek sorozatában 1933. március 2-án volt egy Babits-est is, amelyen az Erzsébetvárosi Kör helyiségét a közönség teljesen megtöltötte. Karinthy Frigyes, a MOEE elnöke tartott bevezető előadást, majd a gazdag műsort maga Babits Mihály zárta le egy költeményének előadásával. 55lbj

Babitsnak a nemzetközi nyelvhez, illetve a nemzetközi nyelvi mozgalomhoz fűződő kapcsolatáról az irodalomtörténet-írásban hiába keresünk bármilyen információt. Ez a hiány lehet akár pozitív jelenség is, hiszen Babits írótársait illetően e vonatkozásban többnyire csak hamis információkat olvashatunk.

Babits is a nemzetközi nyelv híve volt, csak éppen rossz nyelvtervezetet választott. Az ido, a volapük, az occidental és az ezernyi más nyelvtervezet támogatói lényegében ugyanazt akarták, mint az eszperantisták, csak más utakon indultak el. És ahogyan a nagy földrajzi felfedezők közül is csak egyetlen, az első lehetett az igazi felfedező, de a többiek törekvése is ugyanolyan tiszteletre méltó és tanulságokkal teli, úgy a nemzetközi nyelv keletkezésének kísérő jelenségei is fontosak. Ezért az eszperantómozgalom ma már sajátjának tekinti az idoörökséget is, és a kiváló idisták emlékét ugyanolyan tisztelet övezi, mint a korai eszperantistákét. A nemzetközi nyelvhez kapcsolódó, ahhoz hasonló, tehát az úgynevezett paraeszperantó jelenségek egyike volt a magyarországi idomozgalom is, amelynek Schulek Frigyes építész, Dienes Pál matematikus, Dienes Valéria filozófus és a századelő sok más kiválósága mellett Babits Mihály is részese volt.

Karinthy írásai a húszas években lettek népszerűek a világ eszperantistáinak körében. Sok rövid írását fordították eszperantóra, a terjedelmesebbek közül pedig Budapesten jelent meg a Morgaŭ matene (Holnap reggel), Kalocsay Kálmán fordításában (1923), Berlinben pedig a Norda vento (Északi szél) című novelláskötete (1926), amelyet Bodó Károlynak köszönhetően tökéletes fordításnak tartanak. Utazás Faremidóba című művének érdekessége, hogy hamarabb adták ki idoul 56lbj, mint eszperantóul. 57lbj

Az irodalmi élet új intézménye volt az 1926-ban alapított magyar Pen Club, amelynek első elnöke Rákosi Jenő lett, az általa javasolt első tisztikarba pedig beválasztották Babitsot, Kosztolányit és Karinthyt. Rákosi Jenő véleménye változott az idők során, a háború előtt több alkalommal el is utasította az eszperantót mint holmi „mesterséges nyelvet”. Még 1926-ban is kételkedett abban, hogy az eszperantó a „természetes nyelvek” művészi feladatait is betöltheti, de azt azért megengedte, hogy lehet élvezni pl. Az ember tragédiája eszperantó fordítását. 58lbj 1928-ban pedig már egyenesen zseniális alkotásnak nevezte az eszperantót. 59lbj

A magyar Pen Clubban egyelőre nem merült fel a nemzetközi nyelv ügye, de az ettől független politikai indíttatású csatározások már érintették az eszperantistákat. Az eszperantónak Karinthyhoz hasonlóan szimpatizánsa volt az irodalmi Nobel-díjas Romain Rolland, a Pen Club dísztagja, aki régóta kapcsolatban állt két magyar eszperantistával. A gyöngyösi Hugai Ferenccel 1920 óta levelezett. Hugai magániskolájában eszperantót, franciát és világirodalmat is tanított. Varsányi Pál grafikus volt a másik eszperantista. 60lbj Rolland tervezett magyarországi látogatásakor személyesen is találkozhattak volna. Rolland utazására azonban nem került sor, mert Radó Antal, a Magyar Pen Club alelnöke tiltakozott az általa kétes hírűnek tartott író látogatása ellen. 61lbj

Ez a kis epizód csak előjáték volt a modern és konzervatív írótábor Pen Clubban kibontakozó háborúskodásához. Rákosi Jenőt 1930-ban Kosztolányi követte a Pen elnöki tisztségében. Ő megszervezte, hogy a Nemzetközi Pen Club 1932-ben Budapesten tartsa 10. kongresszusát. A harmincas évek elején azonban a magyar politikában is felgyorsult a jobbratolódás. Az irodalomban ez Babits és köre, a modern magyar irodalom megteremtői elleni, politikai indíttatású támadásokkal járt. A Penből való csoportos ki- és visszalépések, illetve az ezzel való fenyegetőzések miatt veszélybe került a kongresszus megrendezésének ügye is. Mire a kongresszus összeült, Kosztolányit már elmozdították elnöki tisztéből, és helyébe egy konzervatív politikus-író került. Az eszperantó irodalom ekkor még túl erőtlen volt ahhoz, hogy helyet kapjon egy ilyen rangos nemzetközi szervezetben. 62lbj Ám az egyik magyar résztvevő, Karinthy Frigyes felvállalta az eszperantó képviseletét. A Nemzetközi Pen Club Budapesten tartott kongresszusának záróülésén 1932. május 19-én Karinthy felszólalásának témája kizárólag az eszperantó volt, sőt végül még egy eszperantót támogató határozatot is elfogadtak. 63lbj

Karinthy francia nyelvű felszólalásának szövege fennmaradt a Pen Club irattárában. Bárdos László fordította magyarra, és Kenyeres Zoltán honlapján olvasható. 64lbj Korábban azonban egy másik, ettől lényegesen eltérő fordítás terjedt el 65lbj, amely az eszperantómozgalom történetét alaposan ismerők számára kissé furcsának tűnt. A legszembeötlőbb ellentmondás az volt, hogy Karinthy e változat szerint május 19-én a MOEE elnökeként beszélt a Pen Club kongresszusán, holott az elnök ekkor Mihalik József volt. Igaz, hogy május 31-én tisztújító közgyűlés volt, amikor is valóban Karinthy lett az elnök, ám valószínűtlen, hogy ő már két héttel korábban elnöki szerepben tetszelgett volna.

Bárdos fordításának közzétételekor azonban kiderült egy másik szöveghamisítás is, mégpedig egy olyan, amely beleillik az 1905 óta folyó hamisítássorozatba, melynek része volt az, hogy a nemzetietlenség vádját kerülvén a nemzetközi nyelv kifejezést igyekeztek száműzni. A harmincas évek Magyarországán a nemzetközi szó még gyanúsabb volt, mint 1905-ben. Karinthy is használta a mesterséges nyelv kifejezést, a hamisítvány ezt hangsúlyozza, sőt mintegy felkínálja még a közvetítő nyelv, közlő nyelv, világnyelv kifejezéseket is. Mintegy felhívja a figyelmet arra, hogy bármi jobb a nemzetközinél. Karinthy beszédében pontosítás nélkül hivatkozott egy hatalmas bibliográfiára. Ennek említése a hamisítványból kimaradt, hiszen a mű címe Bibliografio de Internacia Lingvo, azaz a Nemzetközi Nyelv Bibliográfiája. 66lbj Ez a „nemzetietlen” című alapvető munka azóta is nélkülözhetetlen azok számára, akik az eszperantó korai történetében kívánnak tájékozódni.

A Hungara Heroldo-nak a beszéd korrekt publikálásához a beszédben előforduló mesterséges jelzőt kellett volna helyesbítenie nemzetközire. Ennek azonban az ellenkezője történt. A Hungara Heroldo-ban a mesterséges jelzőt nem helyesbítette, hanem további hamis adatokkal kiegészítette, így lett egyszerre világnyelv, közlő nyelv, közvetítő nyelv, mesterséges nyelv, és utána még egyszer mesterséges nyelv, mintegy „szájba rágva”, hangsúlyozva azt, hogy szó sincs itt semmiféle nemzetköziségről. 67lbj

Kinek állt érdekében a hamisítás? A MOEE érdeke volt, hogy a legszélesebb körben népszerű Karinthy legyen az elnökük, de csupán vélt érdeke volt az, hogy utólag szájába adják az egyesület nevét egy nemzetközi kongresszuson. A vélt érdekek körébe tartozik természetesen a nyelv nevének és Zamenhof identitásának meghamisítása is.

Karinthy Frigyes írásaiba gyakran beleszőtt idegen nyelvű kifejezéseket, mondatokat. Eszperantóul azonban ezt túl hamar tette. „Mi parias experantei” – írta 1918-ban. Ez azonban nem egy humoros írás volt, hanem ekkor még valóban nem ismerte az eszperantót. A húszas években aztán nagyobb figyelmet fordított a nyelvre. 1928-ban már helyesen idézett: „En la mondon venis nova sento.”. Ám saját nyelvtudásáról még ekkor is a következőket írta: „az eszperantót, bár elég jól értem, fájdalom, még nem beszélem elfogadható módon.” 68lbj Ismerte azonban a nyelvet annyira, hogy jól tájékozott volt a mozgalmi ügyekben csakúgy, mint elméleti kérdésekben. Nyelvtudásának szintje említést sem érdemelne, ha ellenségei, majd főleg halála után mások is ne rajzoltak volna erről hamis képet. Nem csak félreértésről van szó, hanem gyakran az írónak a nemzetközi nyelvvel kapcsolatos törekvéseinek helytelenítéséről, lejáratásáról is.

Az író 1918 óta minden lehetőséget megragadott annak érdekében, hogy segítse az eszperantómozgalmat. Lényegében az Ignotus, alias Veigelsberg által kifejtett nézeteket vallotta. Az eszperantó iránti elkötelezettségét azzal indokolta, hogy „csak az eszperantómozgalomnak van esélye arra, hogy „megoltalmazza a nemzeti nyelveket, e sokezeréves kultúrértékeket, Bábel fenyegető forgószelében”. 69lbj Karinthyt az a kérdés is foglalkoztatta, hogy kié a nemzetközi nyelv. „Idegen, de nem idegené – más nyelv, mint a mienk, de nem mások nyelve: mindannyiunké, ha úgy tetszik, és mégis senkié, nem szolgál császárokat, államérdekeket, országok hiúságát. Nem harcol nemzetek ellen, nyelvek ellen, nem akar beolvasztani, megváltoztatni, elsöpörni, megsemmisíteni, elhallgattatni egyetlen élő nyelvet sem. Létezni akar anélkül, hogy más létezését tagadná. Semmi más célja nincsen, mint amit hirdet önmagáról, hogy rendet teremtsen a világ Bábelében. Mindenki beszéli a tulajdon nyelvét és azonkívül még egyet, olyant, amit mindenki más is megért, az egész világon.” 70lbj

Karinthy 1928–1929-ben Vikár Bélával együtt részt vett a 20. Eszperantó Világkongresszus szervező bizottságának munkájában 71lbj, az irodalmi rendezvényeken pedig rendszerint a barátjával, Kosztolányival együtt jelent meg. A budapesti eszperantó csoport irodalmi estjén 1930. február 25-én kettejük műveiből olvastak fel részleteket, és Karinthy maga olvasta fel eszperantóul egyik írását a kétszáz fős hallgatóság előtt. 72lbj Bár 1932-ben megválasztották a MOEE elnökévé, külföldön nem ő, hanem ahogy korábban is rendszerint dr. Takács Ferenc orvos képviselte az egyesületet. Karinthy továbbra is itthon igyekezett szolgálni az eszperantó ügyét, amíg egészsége engedte, sőt még azon túl is.

Szatíráinak is tárgya volt az eszperantó 73lbj csakúgy, mint saját nyelvtudása. Tőle származik az a szatirikus anekdota, melynek fiktív cselekményét irodalmárok tényként, életrajzi adatként kezelték. 74lbj Az alapszituáció szerint az írót betegágyánál meglátogatta a Svéd Eszperantó Föderáció elnöke, aki virággal a kezében egy előre leírt hosszú eszperantó szöveget akart felolvasni. Eltekintve attól a nem mellékes körülménytől, hogy maga az esemény sem történt meg, elképzelt találkozásuk sem történhetett volna meg úgy, ahogyan azt Karinthy leírta. Paul Nylén neves svéd újságíró volt, kiválóan beszélt eszperantóul, németül és más nyelveken is. Kollégája betegágyánál biztosan nem ünnepi beszédet akart mondani, és különösen nem felolvasni. Karinthy nyilvánvalóan nem beszámolt erről, hanem később egy ilyen helyzetkomikumra épülő történetet adott elő. Később az író fia, Karinthy Ferenc és Faludy György viszont a nem létező esetről nyilatkozván hetet-havat összehordtak az íróról. Különösen Faludy ragadtatta el magát. 75lbj

Karinthy az eszperantót elég jól értette, de nem beszélte elfogadhatóan. Ennek azonban semmi köze ahhoz, hogy az író nyelvtudására vonatkozó információt többen Karinthy fanyar humorában, groteszkjeiben, szatíráiban vélték megtalálni, és ezekből „megállapították”, hogy az író „nem tudott eszperantóul”. Vagyis Karinthy humoros írásait megbízható adatforrásnak tekintették. Miért nem voltak következetesek? Hiszen más humoreszkeket is felhasználva az is „bizonyítható”, hogy Karinthy azért nem tudott eszperantóul, mert két kiscica volt és játszott egymással.

Sajnos azonban Karinthy nyelvtudására humoreszkjeiből következtető irodalmárok még Karinthy humoros írásait sem tanulmányozták olyan alaposan, hogy ebből képesek legyenek bármilyen logikus következtetést levonni. Nem vették észre még azt sem, hogy a Felolvasás 76lbj, amelynek lényege szintén a helyzetkomikum, nem megtörtént esetről szóló beszámoló, és a benne szereplő antológia sem létezik, így az eszperantó és a magyar nyelv helyett bármely más nyelvekről is írhatta volna ugyanezt, ahogyan az előadók is a közönségtől és a szituációtól függően más nyelveket mondanak. Karinthy egyébként humoros írásaiban nemcsak arról írt, hogy nem beszéli az eszperantót, hanem arról is, hogy beszéli az óeszperantót. Ha irodalmárok ezt is adatként fogják kezelni, regényes Karinthy-életrajzok megjelenése várható.

Karinthy 1932-től a Magyar Országos Eszperantó Egyesület (1911–1951) elnöke volt. Gyakran tévesen díszelnöknek vagy alelnöknek említik, néha más titulussal látják el, az egyesület nevét pedig csaknem mindig tévesen írják. Ezek azonban nem egyszerű, hanem alapvető kérdéseket érintő „tévedések”. Akkoriban több eszperantó egyesület is működött, és ezek egyike, a Magyar Eszperantó Egyesület (Föderáció) kifejezetten a magyar külpolitika támogatására alakult. Ennek elnöke, a szilárdan antiszemita vitéz Bénárd Ágoston országgyűlési képviselő valóban nem tudott eszperantóul, csupán az élére állt ennek az irredenta célokat támogató föderációnak. A föderációnak semmi köze nem volt a Nemzetközi Nyelv Propaganda Bizottságához, amely 1918–1920-ban kiállt a tervezett igazságtalan békeszerződés ellen, és amelyben Karinthy alelnöki tisztséget is vállalt. A föderációt 1935-ben éppen azért hozták létre, mert Karinthy egyesületét, a MOEE-t nem tudták az irredenta propaganda szolgálatába állítani. De nemcsak külpolitikáról volt szó, hiszen Bénárd 1938-ban természetesen a zsidótörvény megszavazói között volt.

Az írónak a nemzetközi nyelvvel kapcsolatos aktivitása csökkent a következő években, noha még 1938. március 8-án megjelent cikkében is azt írta, hogy „az eszperantónak lelkes híve maradok, amíg élek. Cselekvő kedvem megbénult a gyakorlatban – de nem a sikerben való hit csökkenése miatt.” 77lbj Karinthy ekkor jutott arra a felismerésre, amire Ady barátja, Zuboly alias Bányai Elemér a század elején, vagyis hogy a nemzetközi nyelv még nem a jelen problémája. A nacionalista, antiszemita jobboldal térnyerése közepette úgy látta, hogy ez a kérdés most még kevésbé aktuális, mint a korábbi években, hiszen a világ éppen az ellenkező irányba fordult.

Karinthy 1938. augusztus 29-én elhunyt. A Hungara Heroldo című lapot ekkor már a föderáció ügyvezető elnöke szerkesztette. E lap néhány soros nekrológjában is fontosnak tartotta megemlíteni azt, hogy az eszperantó „melegszívű barátja” nem tudott eszperantóul. 78lbj Bár Karinthy felmenői között is voltak zsidók, őt ekkoriban még nem érintették volna a zsidótörvények. Közeli íróbarátját, Rejtő Jenőt viszont igen. Az 1942-ben „leleplezett” Rejtőt munkaszolgálatos században, Karinthy özvegyét pedig 1944-ben Auschwitzban gyilkolták meg.

Mi volt Karinthy szerepe a nemzetközi nyelvi mozgalomban? „Nagy rokonszenvvel nézem a műnyelv harcosainak reménytelen, tragikus küzdelmét a korszellem ellen.” – írta Karinthy 1929-ben. 79lbj Az ezt követő években pedig ő maga a MOEE irodalmi estjeinek sorozatát szervezte és vezette úgy, hogy mindegyiken ékesszólóan érvelt az eszperantó mellett, és olyan ankétokat is szervezett írók és újságírók részére, amelynek témája kifejezetten a nemzetközi nyelv volt. 1918 és 1938 között az eszperantó buzgó támogatója volt, gyakran Kosztolányival együtt: bizottságokban, újságcikkeiben, előadásokon, felolvasásokon, magyar és nemzetközi fórumokon egyaránt. Karinthy életének lényeges részét képezte az eszperantóval való foglalkozás. Ehelyett az író nyelvtudásáról bármit is állítani nem más, mint Karinthy életrajzának, életművének meghamisítása.

A legtöbb hamis információ azonban Kosztolányival kapcsolatos. Egy Kosztolányi-kötet recenziójában Halász Gyula 80lbj már 1940-ben azt írta, hogy „a huszonegy éves Kosztolányi még hitt az egységes világnyelv jövőjében”, később azonban már nem. Valójában sem Kosztolányi, sem Babits, sem írótársaik soha nem „hittek” semmiféle „egységes világnyelvben”. Éppen ellenkezőleg. Azért üdvözölték a nemzetközi nyelv létrehozását, azért kapcsolódtak az eszperantómozgalomhoz, mert féltették az etnikus, nemzeti nyelveket, az azokat kiszorító, hegemóniára törekvő „egységes világnyelvvel” szemben. Halász a nemzetközi nyelv kérdését is összekeverte a Basic Englishsel. Homályban maradt az is, hogy milyen lenne az a bizonyos egységes világnyelv, amelyet Halász elképzelt.

Szegedy-Maszák Mihály akadémiai székfoglalójában 81lbj enyhítette Halász megállapítását, miszerint Kosztolányi első eszperantóval foglalkozó cikkére rácáfolnak későbbi írásai. Szegedy-Maszák szerint Kosztolányi csak „némileg pontosította fölfogását”, „1933-ban viszont már cikket írt a műnyelvek ellen”. Valóban cikket írt a műnyelvek ellen, csakhogy az eszperantót, amint azt látni fogjuk, nem sorolta a „műnyelvek” közé. A nemzetközi nyelvet és a basic englisht pedig csak Halász és mások vették egy kalap alá, Kosztolányi soha. Továbbra sem tisztázódott az, hogy mi a „műnyelv” és mi az „egységes világnyelv”.

A fiatal Kosztolányi 1906-ban kifejezetten lelkesen írt az eszperantóról. Később ritkán írt róla, és rendszerint kritikus megjegyzéseket is tett. Ezek a megjegyzések azonban a legkevésbé sem érintik első cikkének megállapításait, azokat nem „cáfolják”. Egyszerűen megállapított bizonyos dolgokat, amelyeket a korabeli eszperantisták sértőnek találtak, egyes mai irodalmárok pedig úgy gondolják, hogy mintegy „leleplezte” a nyelv állapotát. Holott ezek a megállapítások még kritikának sem tekinthetők. Egyszerűen tény az, hogy Kosztolányi életében még nem volt eszperantó színházi nyelv vagy gyermeknyelv. Semmi különös nincs abban, hogy ezt Kosztolányi le is írta. Azoknak a gondolkodásában van valami hiba, akik ezeken a tényeken csodálkoztak vagy csodálkoznak.

Másfelől az is tény, hogy Kosztolányi esetenként hírlapírói túlzásokba esett, és írt olyanokat is, mint például: eszperantóul nem lehet szerelmet vallani, sőt, hogy eszperantóul beszélni sem lehet. Az anyanyelv iránti rajongásában ő, a kiváló műfordító néha még úgy is vélekedett – nem csak az eszperantóval kapcsolatban –, hogy „fordítani nem lehetséges”. Azonban még az ilyen átgondolatlan megjegyzésekre tekintettel sem állja meg a helyét Szegedy-Maszák állítása, miszerint Wittgenstein ugyanúgy viszonyult volna az eszperantóhoz, mint Kosztolányi. Wittgensteinnek egész életében csak egyetlen téves megjegyzése volt a nemzetközi nyelvről, amelyből mindössze az derült ki, hogy egyáltalán nem ismerte kritikája tárgyát. Kosztolányi ellenben megtanult eszperantóul és barátjával, Karinthyval együtt igyekezett tenni is valamit az eszperantóért. Kritikájuk tárgya is volt a nyelv és a mozgalom, ezért értékesebbek is voltak a mozgalom számára, mint a kritikátlan rajongók. Hogy konfliktusaik is voltak, és persze nem is volt mindig igazuk, abban sincs semmi különös.

A legfontosabb kérdésben azonban kétségtelenül Szegedy-Maszáknak van igaza. Ő utalt arra, hogy végül is hatalmi, politikai és nem nyelvi vagy filozófiai kérdésről van szó. Kosztolányi Karinthyval és másokkal együtt a nyelvek egyenrangúságának harcosa volt, Meillet pedig, aki a francia nyelv „intellektuális és társadalmi értékét” látta a legnagyobbnak, megszüntetendőnek ítélte a nyelvi sokféleséget.

Radics Anita 82lbj, majd az ő nézeteit visszhangozva Láncz Irén 83lbj tovább görgették Halász hamis állításait, további tárgyi tévedésekkel és megalapozatlan következtetésekkel. Radics Anita szerint a nemzetközi nyelv fenyegeti a nyelvi sokféleséget. „Ezt a sokféleséget törölné el egy közös, nemzetközi nyelv és hozná létre helyette a tömegembert (Das Mannt)” – ez Radics légből kapott, hamis állítása, axiómája, amelyre egész eszmefuttatását építette. Természetesen sem Kosztolányi, sem a többi író és persze az eszperantómozgalom sem kívánt más nyelveket eltörölni vagy „tömegembert létrehozni”.

A 19. századi bulvársajtóban született „műnyelv” kifejezésen mindenki azt értett, amit akart, és ez így van azóta is. Kosztolányi műnyelvnek tekintette az ido nyelvtervezetet, a basic english nevű nyelvtervezetet és nyilvánvalóan a Zamenhof 1887-es nyelvtervezetét is, de nem az eszperantó nyelvet. Ezeket nem Kosztolányi, hanem Halász, Radics és Láncz vették „egy kalap alá”, és gyakran össze is keverték őket. Kosztolányi és társai sem használtak mindig világos, azonos terminológiát, de a lényeget kitűnően látták. Soha nem tévesztették szem elől, hogy az igazi különbség a nemzetközi nyelv és a nyelvtervezetek („műnyelvek”) között van. Legfeljebb Babitsot téveszthették meg ideig-óráig a nemzetközi nyelv „tökéletesítésére” vonatkozó hamis elképzelések. Babits átmeneti bizonytalankodásától eltekintve az írók az idót is a maga helyén értékelték.

Radics állításával ellentétben, 1927-ben eszperantó egyesületek voltak Magyarországon, de szövetség nem, tehát a szövetség nem is kérhette fel Kosztolányit az elnöki tisztség elvállalására, és nem kérte fel erre egyik egyesület sem. Felkérés a szombathelyi székhelyű Ido Világnyelv Magyarországi Szövetségétől (1925–1937) érkezett, de nem elnöki, hanem védnöki tisztségre. Ezt nem fogadta el Kosztolányi, mert az idót valóban „műnyelvnek” tartotta. Örömmel eleget tett viszont ezt követően is az eszperantisták részéről érkezett minden felkérésnek, többnyire Karinthy Frigyessel együtt.

A mai nyelvtudománytól már nem idegen Ignotus alias Veigelsberg álláspontja, miszerint az etnikai, a „természetes” nyelvek spontán, azaz nem tudatosan keletkeztek; nyelvet azonban tudatosan is létre lehet hozni, akár a spontán módon keletkezett nyelveknél jobbat is. A természetes–mesterséges fogalompár helyett tehát pontosabb a spontán–mesterséges fogalompár alkalmazása. Bár más megfontolásokból, mint Ignotus, de ugyanerre a következtetésre jutott Gecső Tamás is. 84lbj Kosztolányi előtt még csak az volt világos, hogy a létrejövő nemzetközi nyelv nem lehet „műnyelv”. Kereste a megoldást. Egyik levelében újlatin nyelvnek nevezte 85lbj, ahogy azóta is sokan, sőt újabban már „az indoeurópai nyelvek új hajtásának” is. Kosztolányi azonban tévedett. Nem tudta, hogy az eszperantó morfémák rendszere sokkal közelebb áll az izoláló nyelvekéhez – például a kínaihoz –, mint bármely neolatin nyelvhez. Az eszperantót azonban egyik író sem nevezte „keveréknyelvnek”, hiszen szókincsét tekintve éppen olyan „keverék”, mint a magyar vagy az angol. Kosztolányi, aki egyébként mindhárom nyelvet beszélte, ezt is pontosan tudta.

Radics szerint mérföldkő volt Kosztolányi nézeteinek alakulásában egy 1912-es eszperantó nyelvű színielőadás. Ez az előadás, amelyről mások lelkendezve írtak, Kosztolányit lehangolta. Miről is van szó? Egyetlen előadás megtartására összeállt egy olyan együttes, amely még csak nem is kizárólag amatőr, hanem csak alkalmi színjátszókból állt. Csak az volt bennük a közös, hogy beszéltek eszperantóul, legalábbis a színpadon. Bizonyára volt közöttük olyan, aki inkább csak betanulta a szöveget, rosszul hangsúlyozott vagy más hibája volt. Ezt hallgatta végig Kosztolányi, aki tudott eszperantóul és színházkedvelő volt, rendszeresen írt színikritikákat. Ha szerinte rossz volt az előadás, hihetünk neki. Az azonban aligha hihető, hogy egy rossz előadás miatt az egész nyelvről megváltozott volna a véleménye. Kiváló műfordító volt, mégis ő mondta azt, hogy „fordítás nem lehetséges”.

A bajok gyökere ott van, hogy ismeretek hiányában Halász, Radics, Láncz és hozzájuk hasonlóan sokan mások is tudni vélik, hogy az eszperantót Zamenhof „alkotta”. Ők is abban a hitben élnek, hogy a nemzetközi nyelv Zamenhof fejéből pattant ki 1887-ben, valahogy úgy, ahogy Zeusz fejéből kipattant Pallasz Athéné teljes fegyverzetben.

Ezzel szemben állt Kosztolányi felfogása. Megértette, hogy a nyelvtervezet (műnyelv, mesterséges nyelv stb.) csak egy „homunculus”, amelyet csak alkalmazói kelthetnek életre, és ennek az „életre keltésnek” állomásai vannak. Nem a jelene, hanem a jövője miatt lett a nemzetközi nyelv támogatója, értő és ugyanakkor türelmetlen kritikusa is. 1912-ben például, amikor még sokan azon csodálkoztak, hogy eszperantóul lehet beszélni, sőt színdarabot is előadni, ő kedvetlenül állapította meg, hogy nincs művészi értékű eszperantó színház. Nemcsak Radics hiszi úgy, hogy ezzel az eszperantó ellen fordult, hanem az eszperantisták is ezt hitték, és nem is kedvelték Kosztolányit. Az ő véleményük azonban változott, hiszen tapasztalták, hogy Kosztolányi, Karinthy és a hozzájuk hasonlóan gondolkodók később is mindig ott voltak, ahol ki lehetett állni az eszperantó mellett.

A húszas-harmincas években az eszperantó irodalmi nyelvben olyan horderejű változások zajlottak, amelyhez hasonlót a magyarban éppen a nyugatosok indítottak el. Ekkor kezdett szaporodni az eszperantót támogató értelmiségiek, köztük az írók tábora is. Kosztolányi azonban ismét kilógott a sorból. Ő ekkor azt vette észre, amit senki más, még az eszperantó legádázabb ellenfelei sem. Nevezetesen azt, hogy még nincs eszperantó gyermeknyelv. Ismét igaza volt, de újból nehezteltek rá.

A műnyelveknek nincs történetük, a szavaknak nincs múltjuk, „az emlékezet hiányzik belőlük”, írta több helyen is Kosztolányi. És valóban, a műnyelvek „története” abból áll, hogy megjelennek, és ezzel bevonulnak a bibliográfiai örökkévalóságba. Néha ennél valamivel tovább léteztek, mert mozgalmacskák próbálták meg életre kelteni, mint például a volapüköt vagy az idót. Csakhogy az eszperantó nem műnyelv. Amit Kosztolányi a műnyelvekről írt, az nem vonatkozott az eszperantóra. Az eszperantó nyelvtörténet ugyanis már Kosztolányi életében is meglehetősen bonyolultan alakult, a szavak avultak, lett „múltjuk”, lett új jelentésük, lettek szinonimáik, lett szleng és minden egyéb. Még gyermeknyelv is lett, igaz, hogy ez már nem Kosztolányi életében. Eszperantó anyanyelvű gyerekek csak a második világháború óta vannak, legalább is társadalmi méretekben. Kivételesen voltak már Kosztolányi idejében is, de az eszperantót akkor még nem használták családi nyelvként.

Kosztolányi sokat emlegetett 1933-as cikksorozatában az eszperantót nem a műnyelvek közt említette. Két műnyelvet hozott fel példának, a volapüköt és a Basic Englisht. 86lbj Egy hét múlva írt a többi nyelvről, éspedig a következőkről: eszperantó, francia, angol, spanyol, olasz és német. Eszperantó példamondata így szól: „Mi estas malsana.” 87lbj Talán nem véletlenül, mert ekkor már tudta, hogy beteg.

Radics tanulmányában viszont minden lényeges mondat többszörösen hamis. Szerinte Kosztolányi „egy 1930-ban Kiss Kálmánnak írt levelében azonban újra büszkén említette, hogy tud esperantóul, s hogy már munkáiból is fordítottak néhányat erre a nyelvre. 1933-ban viszont a basic english kapcsán nagyon kemény kritikát mondott a műnyelvekről. … Igaz, itt az anyanyelvvel szembeállítva marasztalta el a műnyelveket. Egy kalap alá vette a több nyelv keverékéből létrejövő eszperantót, és az egy nyelv redukciójából születő Basic Englisht. De az embernyelv megteremtésének nemcsak ilyen lehetőségét utasította vissza.”

Az „egységes világnyelv”, „műnyelv”, „embernyelv” és „keveréknyelv” fogalmakat Radics önkényesen használta és teljesen összekeverte.

A nemzetközi nyelv megteremtésének lehetőségét természetesen nem utasította vissza Kosztolányi, hiszen már létező nyelvnek, nem pedig műnyelvnek tekintette.

Kosztolányi ekkor, 1933 májusában sem mulasztotta el az alkalmat, hogy barátjával, Karinthy Frigyessel együtt ismételten részt vegyen egy ankéton, amely a nemzetközi nyelvről szólt. 88lbj Ezen a MOEE által szervezett ankéton is szembekerült eszperantistákkal, talán korábbi észrevételei (gyermeknyelv hiánya stb.) talán újabbak miatt, ezt nem tudjuk. Az eszperantisták azonban még két év múlva is, a költő ötvenedik születésnapja alkalmából rendezett Kosztolányi-est szervezésekor felrótták neki a „barátságtalan” magatartást. 89lbj

Végül Radics megalapozatlan következtetéseket vont le az általa idézett levél dátumozásából is, amelyet egyébként mindettől függetlenül a Nyelv és lélek is tévesen közölt. Szerinte Kosztolányi 1930-ban még büszke volt arra, hogy tud eszperantóul, ám 1933-ban már „kemény kritikát mondott”, „elmarasztalta”, „visszautasította”. Ez kronológiai sorrend persze nem bizonyítaná Kosztolányi nézeteinek változását, de ha valaki az időrendre építi érvelését, akkor jobban meg kell néznie a forrást is. Radics sajnos közelébe sem ment az általa fontosnak tartott forrásnak, nem vizsgálta azt. Pedig Kosztolányi kézzel írt, zöld tintás levele megvan a Fajszi-gyűjteményben a borítékkal együtt.

Azontúl, hogy 1933-ban sem az eszperantó elmarasztalásáról, visszautasításáról stb. volt szó, Kosztolányi az idézett levelet sem 1930-ban, hanem 1933. június 4-én írta. 90lbj E levélben Kosztolányi valóban büszkén írta, „… Esperantóul – természetesen – tudok is, könyvtáromban nem egy esperanto-könyv van, számos munkámat lefordították esperantóra…” 91lbj Ezek voltak a már beteg Kosztolányinak az eszperantóval kapcsolatos utolsó sorai.

A harmincas években a Nyugat nemzedékéhez tartozó írók közül egyre többen küszködtek betegségükkel. Elhunyt Kosztolányi Dezső (1936), Juhász Gyula (1937) és Karinthy Frigyes (1938). A magyar írók közül csak Vikár Béla kapta meg a Jubileumi Csillagot (Jubilea Stelo pro Pionira Agado) 1937-ben, Varsóban, az eszperantisták jubileumi kongresszusán, amelyen 25 olyan magyart tüntettek ki, akik 1912 előtt csatlakoztak a mozgalomhoz. 92lbj

Magyarországon az antiszemitizmus korábban nem tapasztalt méreteket öltött. Alapvetően ezért hagyta el az országot sok kiváló értelmiségi, többek között Ignotus alias Veigelsberg Hugó is. Az emberi szabadságjogokat és méltóságot tisztelő közélet már az első zsidótörvényt is felháborodással fogadta. 1938-ban 59 keresztény magyar író, művész és tudós „az emberi becsületesség és az igaz kereszténység, a józanság és a hazafiasság magával értetődő egységével és szilárdságával” tiltakozott e törvény ellen „amelyre valamikor minden magyarnak szégyenkezve kell gondolnia”. 93lbj Az aláírók között ott volt az eszperantista Vikár Béla (1849–1945) műfordító és Szakasits Árpád (1888–1965) újságíró, valamint az eszperantómozgalom számos támogatója, köztük Schöpflin Aladár kritikus és Darvas József író. Nagy visszhangot keltő cikket írt a törvény ellen Babits Mihály. 94lbj

Az eseményeket azonban már nem tudták befolyásolni. A harmincas években sem a PEN Clubhoz, sem az eszperantómozgalomhoz fűződő remények nem váltak valóra. 1933-tól Németországban, 1937-ben pedig a Szovjetunióban is likvidálták az eszperantó mozgalmat. Magyarországon az eszperantóval szembeni fellépés nem ment el a végsőkig, csupán az eszperantóra nehezedő nyomás fokozódott. A Literatura Mondo kiadói tevékenysége megszakadt. Már nem tudták kiadni többek között Szathmári említett regényét, a Maŝinmondót sem. 95lbj A Literatura Mondo Kiadót sikertelenül próbálták külföldre menekíteni. Vezetője, Bleyer Vilmos menekülés közben Párizsban hunyt el, 1940-ben, a német csapatok bevonulásának napján. Egy évvel később pedig Budapesten meghalt a súlyosan beteg Babits Mihály, majd 1945-ben Vikár Béla is.

A világháború zárta le a modern magyar irodalom és a modern eszperantó irodalom első nagy korszakát egyaránt.

13. Miért sok a légből kapott adat és megalapozatlan állítás az irodalomtörténetben?

A nemzetközi nyelvvel kapcsolatos alapvető adatokat eszperantista szerzők 1905 óta következetesen hamisították, és ezek egyik „melléktermékeként” terminológiai káoszt is okoztak. Viszont az eszperantó irodalom története az a tudományterület, amely lényegében függetleníthető a hamis adatoktól, és magyar nyelven is színvonalas kézikönyvként áll rendelkezésünkre. A Világirodalmi lexikon 19 kötete (1970–1996) 53 szócikkben foglalkozik az eszperantó nyelvű irodalommal.

A régi magyar és nagy külföldi lexikonok még sok hamis adatot tartalmaznak, hiszen adataikat gyakran egymástól veszik át és azokat nem az eredeti forrással, hanem csak a többi lexikonnal összehasonlítva ellenőrzik. Mindemellett a magyarul olvasók az utóbbi időszakban szinte el lettek kényeztetve. A Magyar Nagylexikon (1994–2004) 15 szócikkében, de még inkább a Magyar Katolikus Lexikon (1994–2004) 34 eszperantóval kapcsolatos cikkében már kiküszöbölték az eszperantisták és nyelvészek múlt századi hamisításainak zömét, csakúgy, mint A világ nyelvei (1999) és A világ nyelvei és nyelvcsaládjai (2003) című kézikönyvek megfelelő fejezeteiben. Noha ezek sem teljesen mentesek az eszperantóval kapcsolatos terminológiai és más hibáktól, következetlenségektől, egymásnak ellentmondó állításoktól, e művek összességükben egy egészen más világot mutatnak be, mint ami a hamisításokon nevelkedett Radics és más irodalmárok vagy eszperantisták képzeletében él a nemzetközi nyelvről. Ők tovább örökítik a hamis adatokat, sőt újabbakat is tesznek hozzá. Különösen távol állnak tőlük a modern interlingvisztika eredményei. 96lbj

Az idézett mai irodalmárok nyugatos költőket és írókat ért bírálatai hamisak, tévesek, félrevezetők. Az eszperantóval kapcsolatos ismereteik hiánya miatt ugyanakkor nem vették észre a nyugatos generáció igazi tévedéseit, többek között a tekintetben, hogy a nemzetközi nyelv ugyanúgy alkalmazható az élet valamennyi területén, mint bármely etnikai nyelv. Kosztolányi hiányolta a szerelmi vallomást és a gyermeknyelvet, de nem hiányolta a szépirodalmat. Igaz, nem is zárta ki az eszperantó alkalmazási területei közül. Mindegyiknek jelentek meg művei eszperantóul is, de az eszperantónak a fordított irodalomban betöltött jelentős szerepét közülük csak Babits kezdte felismerni. Úgy tűnik azonban, hogy mindegyikük kompetenciáján túlment az eredeti eszperantó irodalom kérdése. Pedig ez az irodalom is létezett már 1887 óta, és a nyelv és az irodalom története elválaszthatatlanul összefonódott.

E vonatkozásban az eredeti eszperantó irodalom tanulmányozását természetesen semmi nem pótolja, de talán mégsem érdektelen felhívnunk a figyelmet a Concise Encyclopedia of the Original Literature of Esperanto. 1887–2007. (New York, 2008) című 750 oldalas műre, amely irodalomtörténészek számára egyébként is fontos lehet. Igaz, hogy ezt korábban még nem tanulmányozhatták, de aki Ignotus óta amúgy sem olvasott a témában, annak ez a körülmény édes mindegy. Ha ez az enciklopédia eddig nem is állt rendelkezésünkre, tárgya 121 év óta létezik.

Babits, Ignotus, Ady, Juhász, Karinthy és Kosztolányi nemcsak a modern magyar irodalom megteremtői voltak, hanem a nemzetközi nyelv támogatói is annak korai, nehéz szakaszában. Tudták, érezték, hogy a „természetes” és „mesterséges” nyelvek szembeállítása hamis, és ha elvétve használták is ezeket vagy más hasonló kifejezéseket, mindig a „spontán módon keletkezettet” és a „tervezettet” értették alatta. Tudták, érezték azt is, hogy a nyelvtervezet és a nyelv nagyon különböző dolgok. A nemzetközi nyelvet soha nem keverték össze különböző nyelvtervezetekkel. Soha nem tévesztették össze Zamenhofot Zeusszal, a nyelvtervezetet Pallasz Athénével, mint kritikusaik. Meg nem értés volt az osztályrészük, ma pedig mind több a velük kapcsolatos hamis információ.

Közben pedig a lelkesen üdvözölt „homunculus” valóban „életre kelt”. Már hosszú ideje nemcsak etnikai nyelvek léteznek, hanem az „élő nyelvek” között ott van az Emberek nyelve is. A nemzetközi nyelvet illetően az utóbbi száz évben minden Ignotus előrejelzése szerint alakult.

Köszönetnyilvánítás:
Böde Józsefné és Gados László a források felkutatásában volt segítségemre, Palotás Aranka pedig időt szentelt tanulmányom átolvasására és hasznos észrevételeket tett. Segítségükért ezúton is fogadják hálás köszönetemet. R. Á.

Jegyzetek

1. Amennyire az eszperantót érintő írásaikból következtetni lehet, egyikük sem ismeri az erre vonatkozó magyar nyelvű irodalmat. Nem ismerik a Fajszi-gyűjteményt, ami olyan, mintha egy irodalomtörténész nem ismerné a Petőfi Irodalmi Múzeumot, ott nem kutatna, ehelyett inkább elképzelné azt, hogy ott mi lehet, és az elképzelt adatokat tényként közölné.

2. Litva vagy Nagy-Litvánia: Oroszország néhány nyugati kormányzóságára kiterjedő földrajzi-kulturális tájegység, nagyjából a mai Litvánia, Fehéroroszország, Északkelet-Lengyelország és a Kalinyingrád területe.

3. A jól szervezett médiamanipuláció eredményeképpen ebből 699 már a Zamenhoffal kapcsolatos hamis adatokat vitte be a köztudatba.

4. A hamisítások történetéről: Varsovia rusa judo el Bjelostoko. = www.vortaro.hu.

5. A nemzetközi nyelv helyett gyakran használt gyakori hamis kifejezések: műnyelv, segédnyelv, szerkesztett nyelv, világnyelv, kitalált nyelv, hídnyelv, semleges nyelv stb. Zamenhof személyneve a 2007-ben vizsgált 97 lexikon közül hatban szerepel helyesen, a többiben pedig 34-féle hamis adat van: Ludwig, Ludwig Lazar, Lazar Ludwig, Lazaro Ludoviko, Ludoviko Lazaro, Louis Lazar, Lazar Louis, Louis-Lazar, Lazar-Louis, L. L., Lazar Ljudvigovics, Lazarus, Lejzer stb.

6. Kézikönyvekben és másutt is gyakran összetévesztenek, összekevernek három újságírót, noha egyik sem változtatta meg soha a nevét. Veigelsberg Hugó (1869–1949) írói neve volt az Ignotus, családneve azonban élete végéig ugyanaz maradt, soha nem változtatta Ignotusra, nem is volt ilyen szándéka. Az ő apja volt Veigelsberg Leó (1846–1907), Ignotus fia pedig Ignotus Pál (1901–1978). Veigelsberg Hugó irodalmi neve annyira ismert volt, hogy fia születésekor belügyminiszteri engedéllyel őt már az Ignotus családnévvel anyakönyveztette. Magyarországon az Ignotus név hagyományosan Veigelsberg Hugót jelent, az angolszász irodalomban viszont Paul Ignotust, azaz Ignotus Pált.

7. Alfred H. Fried: Esperanto. = Pester Lloyd. 1905. aug. 12., 2. p.

8. Veigelsberg Hugó: A világnyelv s a természetes fejlődés. = Huszadik Század. 11. köt. 6. évf. 1905. febr., 103–115. p.

9. Uo. 105. p.

10. Uo. 114. p.

11. Uo. 107–108. p.

12. Lehotai: Az uj kultur-nyelv. = Budapesti Napló. 1906. augusztus 30. p. 5. = Kosztolányi Dezső: Nyelv és lélek. Budapest, 1999., 10. p.

13. Zamenhof 1905-ös kongresszusi beszédének legtöbbször idézett mondata: „Kunvenis ne francoj kun angloj, ne rusoj kun poloj, sed homoj kun homoj.” = Originala verkaro de L. L. Zamenhof. Leipzig, 1929., 362. p.

14. Lellei: Egy magyar probléma. Párizsi levél. = Budapesti Napló. 1906. szept. 4., 4–5. p. = Ady Endre összes prózai műve. 2. (8. köt. Cikkek, tanulmányok 1906. június – 1907. június). 44. p. = http://www.intratext.com/IXT/HUN0028/_P1M9.HTM

15. Zuboly: Az Esperanto Magyarországon. = Pesti Napló. 1906. ápr. 12., 16–17. p.

16. „A párducbőrős lovag” fordítása. = Hungara Heroldo. 1:2. 1928. febr., p. 17–18. p.

17. Arányi Miksa: Idegen nyelvek. = Az Ujság. 1910. febr. 6., 34. p.

18. Arányi Miksa: Esperanto. = Az Ujság. 1910. febr. 20., 33–35. p.

19. Hungara Esperantisto. 1910. márc., 117–118. p.

20. Birkás Géza: A nemzetközi nyelv problémája. = Népművelés. 11. köt. 5:43–44. 1910. dec., 372–380. p. – Lénygében ugyanezt fejtegette egy másik írásában is: Magyar Középiskola. 1910., 651–653. p.

21. A „nemzetközi” szó ekkor még semmilyen nyelven nem létezett, ezért Comenius jobb híján lingua universalisnak nevezte, de szigorúan elhatárolta, megkülönböztette az ugyanígy nevezett többi nyelvtervezettől, az ún. mesterséges nyelvektől.

22. Ignotus: Esperanto. = Nyugat. 1911., 2. köt. 460. p.

23. Uo. 462. p.

24. Uo.

25. Progreso (Paris) nr.76. 1914. ápr.,226. p.

26. Dienes Pál: A kisegítő nemzetközi nyelv problémája. = Huszadik Század 15. évf. 29. köt. 1.sz. 1914. jan. 10., 42–53. p.

27. Az ido magyarországi történetéről részletesen: Rátkai Árpád: Ido en Hungario. = Ido en Hungario. = Studoj pri interlingvistiko / Studien zur Interlinguistik. Festlibro omaĝe al la 60-jariĝo de Detlev Blanke. Red. Sabine Fiedler / Liu Haitao. Dobrichovice-Praha: Kava-Pech, 2001. Kun resumoj en la angla kaj germana/Esperanto. 217–243. p.

28. Stefano Bakonyi: Dediko. Budapest, 1918. szept. = Ervin Szabó: Imperialismo e paco permananta. Budapest, 1919. 3. p. – Az évszámok valószínűleg azért különböznek, mert Bakonyi István már 1918-ban megírta a bevezetőt, de a kiadvány csak 1919-ben jelent meg.

29. Jászi Oszkár: Magyarország jövője és a Dunai Egyesült Államok. A Monarchia jövője című munka második kiadása. Budapest, 1918., 85–86. p. – A bevezető szerint a második kiadás az elsőnek változatlan utánnyomása, ezért szinte mindenki figyelmét elkerülte, hogy mégis van változás az elsőhöz képest: Jászi itt szövetségi idótanfolyamok szervezését javasolta.

30. Hungara Esperantisto (Szeged) 1918. 6:(dec.) 7. p.

31. Mindenkihez! A Galilei-kör választmányi ülésének határozata. = Julio Pikler: Praktikala georgismo. Budapest, 1919. – A borító számozatlan, harmadik oldalán olvasható a Galilei-kör választmányi ülésének határozata magyarul.

32. Hungara Esperantisto (Szeged) 1918. 6:(dec.) 2–4. p.

33. Hungara Revuo. 1919. jan. 25., 4. p.

34. A Közoktatásügyi Népbiztosság átirata az Egyetemnek, valamint az Egyetem válasza és jegyzőkönyvi kivonat a Bölcsészetkari Bizottság üléséről az Ido nyelvi tanszék és lektorátus szervezése ügyében. 1919. május 26., 28., június 6. Egyetemi Levéltár 1918–19., 1613.

35. Esperanto. Délmagyarország. 1919. márc. 29., 2. p. = Juhász Gyula összegyűjtött művei. 6. Prózai írások. 1918–1922. Budapest: Akadémiai, 1969., 175–176. p.

36. Prológus a Munkás Esperanto estélyére = Munka. 1919. dec. 11. = Juhász Gyula összegyűjtött művei. 2. Versek. 2. Budapest: Akadémiai, 1963., 215. p. = http://www.sk-szeged.hu/statikus_html/esperanto/prologus.html

37. Szegedi Új Nemzedék. 1919. nov., 11. 2. p.

38. Eta da Aleksandro Csizmadia. Trad. Paula Szabó. = Mondo (Stockholm) nr. 99. 10 (1919):5 (may). 39–42. p.

39. Hivatalosan ez két különböző időszaki kiadvány volt, mert így kiadásához nem kellett hivatalos engedélyért folyamodni.

40. Pesti Napló. 1923. márc. 23.

41. Vikár Béla: Eszperantó. Hungara Heroldo. Magyar Hírnök. B-eldono. 2:1. 1929. márc., 09. 8. p.

42. Esperanto. = Délmagyarország. 1928. dec., 15. 1. p. = Juhász Gyula összegyűjtött művei. 8. Prózai írások. 1927–1936. Budapest: Akadémiai, 1971. 315–317. p.

43. Móra Ferenc: Az eszperantó magyar ősei. = Délmagyarország. 1928. dec. 16.

44. Falu Tamás: Világnyelv. = Hungara Heroldo. Magyar Hírnök. 1:7. 1928. okt. 06. 97. p.

45. Móricz Pál: A Bábel-torony összeomlása után. Hungara Heroldo. Magyar Hírnök. 6:3. 1931. júl.–szept., 1–2. p.

46. Magyar írók az eszperantóról. = Hungara Heroldo. Magyar Hírnök. B-eldono. 2:2. 1929. ápr. 12. 1. p.

47. www.irodalmiakademia.hu/dia/diat/muvek/html/BERTHA/bertha00162/bertha00162.html

48. Márai Sándor: Eszperanto. Ujság. 1929. aug. 4., 5. p.

49. Karinthy Ferenc összegyűjtött művei. Címszavak a Nagy Enciklopédiához. Cikkek. 2. Budapest: Szépirodalmi, 1980., 277. p.

50. Surányi Miklós: Eszperantó és a magyar irodalom. = Hungara Heroldo. 1:5. 1928. jún. 8., 1–2. p.

51. Hegedűs Lóránt: Az eszperantó és Magyarország. = Hungara Heroldo. 1 (1928. márc.), 1. p.

52. Miĥaelo Babits : Por la Esperanta eldono. = Miĥaelo Babits: La Cikoni-kalifo. Romano. El la Hungara tradukis Karlo Bodó. Berlin: Rudolf Mosse, 1929., 8. p.

53. Mihály Babits: Studo pri la hungara literaturo. Tradukis L. Totsche. = Hungara antologio. Budapest: Literatura Mondo, 1933., 7–21. p.

54. A következő, 73 szerző 241 alkotását tartalmazó magyar antológia 1983-ban jelent meg.

55. Irodalmi estjeink. = Hungara Heroldo. 7:2. 1934. máj. 9., 13. p.

56. Frigyes Karinthy: Voyajo di Gulliver en la lando dil muziko. Trad. Stefano Bakonyi. Prefaco da J. Gyula Pikler. Budapest: Ido-Editerio, 1923.

57. Frigyes Karinthy: Vojaĝo en Faremidon. Du ŝipoj. Trad. Totsche. Budapest: Literatura Mondo, 1934. – Vojaĝo en Faremidon. Kapilario. Trad. Lajos Tárkony kaj. Andreo Szabó. Budapest: HEA, 1980.

58. Új Idők. 1926. jún. 27., 20. sz.

59. Rákosi Jenő: Az eszperantó. Hungara Heroldo. Magyar Hirnök. 1:1. 1928. jan. 2. p.

60. Ludoviko Kökény: Tri hungaraj amikoj de Romain Rolland. = Hungara Vivo. 1(1961):3-4. p. 26-27.

61. Nyerges András: Színrebontás. = Élet és Irodalom. 50:12. 2006. márc. 24. p.

62. Az eszperantó nyelvet hivatalosan csak 1993-ban ismerte el irodalmi nyelvnek a PEN-világkongresszus, és a nemzetközi nyelvet képviselő Esperanta PEN-Centro azóta tagja a szervezetnek.

63. = Hungara Esperantisto. 1970. márc., 13. p.

64. Liget. 2007:7., 68–92. p..; 2007:8., 70–94. p. = http://kenyeres.zoltan.googlepages.com Kosztolányi és a társaságok. Montázs-esszé.

65. Karinthy Frigyes beszéde a Pen Club ülésén. Hungara Heroldo. 5:1. 1937. júl. 15., 1–2. p. = Eszperantó Magazin. 14 (1974):1(jan.). 2. p. = Világ és Nyelv évkönyve ’81. Budapest, 1981., 140–142. p. = http://vilagnyelv.tripod.com

66. Petr Evstaf’eviĉ Stojan: Bibliografio de Internacia Lingvo. Genève, 1929. = ²Hildesheim – New York, 1973.

67. Ekkoriban a biatorbágyi vonatrobbantás ürügyén százával tartóztattak le baloldaliakat, statárium volt, kivégzésekkel. A hamisítás oka itt kereshető, de ténye nem tagadható.

68. Karinthy Frigyes: En la mondon venis nova sento. Széljegyzetek az eszperantókongresszushoz. = Pesti Napló. 1929. aug. 11. = Szatírák. 5. 1928–1929. Akkord, 2005. (KF össz.egy. m.), 209–214. p. [Nem szöveghű újraközlés: Világ és nyelv. 23:4. 1983., 7–8. p. – A 210. oldalon Karinthy az ’eszpista’ szót használta. A VNy ennek mindkét előfordulását ’eszperantistára’ változtatta.]

69. Karinthy Frigyes: A moziról. = Pesti Napló. 1929. febr. 19. = Karinthy Ferenc összegyűjtött művei. Címszavak a Nagy Enciklopédiához. Cikkek. 2. Szépirodalmi, 1980., 276–277. p.

70. Karinthy Frigyes: En la mondon… i. m., 211. p.

71. Hungara Heroldo. Magyar Hirnök. 1(1928):2(febr.), 26. p.

72. Hungara Heroldo. Magyar Hirnök. 3:2. 1930. márc. 15., 3. p.

73. Karinthy Frigyes: Felolvasás. = Pesti Napló. 1931. aug. 25. = Karinthy Frigyes összegyűjtött művei. Idomított világ. 1. Budapest, 1981., 511–512. p. = Eszperantó Magazin. 14(1974):3(márc.), 4. p.

74. G. M.: Epepe-ország. Beszélgetés Karinthy Ferenccel. = Eszperantó Magazin. 1(1973):1(okt.), 20–21. – Faludy György: Karinthy Frigyes. = http://www.ij.nyugatijelen.com/archiv/2005/2005%20november/ij1.html

75. Faludy György: Karinthy Frigyes. = http://www.ij.nyugatijelen.com/archiv/2005/2005%20november/ij1.html „Szerinte Eszperantó nyelven, ahogy mondta, szállodai szobát lehet rendelni, de nem szerelmet vallani.” – állította Faludy. Csakhogy Karinthy ilyet nem mondott és nem írt, pontosabban: nem Karinthy írta ezt. Faludy azonban nemcsak gyenge visszaemlékezőnek bizonyult, hanem visszaemlékezésében a poén kedvéért valószínűleg szándékosan keverte össze az írókat.

76. Karinthy Frigyes: Felolvasás. i. m.

77. Új Bábel. = Pesti Napló. 1938. márc. 8. = Az utolsó palackposta. Karcolatok, humoreszkek, cikkek. Szerk. Ungvári Tamás. Bp.: Talentum, 1994., 134–138. p.

78. Frederiko Karinthy.[nekrológ] = Hungara Heroldo. 11(1938):3(szept.)., 4. p.

79. Karinthy Frigyes: Szatírák. 3. Minden másképpen van. Ötvenkét vasárnap. Akkord, 2004., 153. p.

80. Halász Gyula: Erős várunk, a nyelv. Kosztolányi Dezső hátrahagyott művei I. – Sajtó alá rendezte Illyés Gyula – Nyugat. 1940. 6. sz. = http://epa.oszk.hu/00000/00022/00653/20965.htm

81. Szegedy-Maszák Mihály: Kosztolányi nyelvszemlélete. = Akadémiai székfoglaló előadás. 1994. ápr. 18. http://nyitottegyetem.phil-inst.hu/lit/kosztola.htm = Alföld, 1994. júl., 46–59. p. = Tanulmányok Kosztolányi Dezsőről. Budapest: Anonymus, 1998., 259–271. p.

82. Radics Anita 2002. Kosztolányi Dezső helye és szerepe a magyar nyelvművelés történetében. Üzenet. http://www.zetna.org.yu/zek/folyoiratok/65/radicsa.html.

83. Láncz Irén: Kosztolányi gondolatai a nyelvről. 2003. = www.zetna.org.yu/zek/folyoiratok/80/lancz.html

84. Gecső Tamás: A természetes nyelvektől a mesterséges nyelvekig. = Gecső Tamás szerk.: Természetes nyelvek – mesterséges nyelvek. Budapest, Tinta, 2003., 41–46. p.

85. Kosztolányi Dezső: Levelek. Naplók. Osiris, 1996. nr. 1053., 603–604. p.

86. Kosztolányi Dezső: Nyelv és lélek. Budapest, 1999., 216–219. p.

87. Uo. 201. p. Mi estas malsana. = Beteg vagyok.

88. K. L.: Jelentés az 1933–34. évi működésről. = Hungara Heroldo. 7:2. 1934. máj. 9., 11–12. p.

89. Hungara Heroldo. 8 (1935):1. 32. p.

90. Kosztolányi kézzel írt, zöld tintás levelének eredeti példányát a borítékkal együtt a Fajszi-gyűjtemény őrizte, és ez a gyűjtemény került 2001-ben az Országos Idegennyelvű Könyvtárba, ott van a levél is: 281. sz. doboz, 23. sz. Kosztolányi feliratú dosszié. Az évszám utolsó számjegye valójában nem 0, hanem 3. A borítékon található 10 filléres, lila, Deák Ferencet ábrázoló bélyeg pedig csak 1932. július 1-je óta volt forgalomban.

91. Kosztolányi Dezső: Levelek. Naplók. Budapest: Osiris, 1996., 609. p.

92. Heroldo de Esperanto. Nr. 939–940. 1937. aug. 27., 8. p.

93. Gyurgyák János: A zsidókérdés Magyarországon. Osiris, 2001., 142. p.

94. Uo.

95. Ezért magyar változatai jelentek meg először. Ezeket azonban az egymást követő rezsimek különbözőképpen cenzúrázták.

96. Blanke, Detlev: Interlinguistische Beiträge. Zum Wesen und zur Funktion internationaler Plansprachen (Herausgegeben von Sabine Fiedler). Frankfurt/Main, Berlin, Bern, Bruxelles, New York, Oxford, Wien: Europäischer Verlag der Wissenschaften Peter Lang, 2006.

Forrás: http://www.krater.hu/krater.php?do=3&action=a&pp=19619